Anne Bishop: Vörös betűkkel (A Mások 1.)

Vannak olyan könyvek, nem is kevés, amik külső behatás nélkül valüszínűleg sosem jutottak volna el hozzám. Így volt ez Anne Bishop regényével is, ha a Twister Media kiadó nem keres meg, lehet soha nem veszem kézbe a Vörös betűkkel című regényt, és kár lett volna érte. Egyszerűen fantasztikus volt a regény midnen értelemben, az írónő elképesztő világot tár az olvasó elé, olyat, amilyennel még nem találkoztam. Olvasás alatt egyszer sem éreztem azt, hogy ezt már olvastam valahol. Azt azért nem mondom, hogy tökéletes volt, mert nem. De nem is baj, jól esett, élveztem, izgultam, nevettem. Felülmúlta az elvárásaimat, még úgy is, hogy csupa jót olvastam róla. 

Meggie Corbyn vérpróféta, másnéven cassandra sangue, ha a bőrén vágást ejtenek, látja a jövőt. A lányt ezt inkább átoknak tartja, mint áldásnak ezt egyébként a történet ismeretében nem csodálom. Nem szabad ember, a Vezért rendelkezik a testével, egészen addig, míg Meggie-nek sikerül megszüknie. Az egyetlen biztonságos hely számára az Udvar, amit a Mások működtetnek. Az alakváltó Simon Wolfgard vonakodik felvenni az Összekötői állásra jelentkező idegent, úgy érzi, valamit rejteget, ráadásul nincs prédaszaga sem. Valami mégis azt súgja neki, alkalmazza a lányt, és az Udvar élete felfordul.

"A terra indigene lények nem szeretni akarták az embert, hanem megenni. Miért olyan nehéz ezt megérteni az embereknek?"

Már a fülszöveg is elég érdekesen hangzott (nyilván, különben mindek olvasnám el?), de, azt hiszem szerencsére, elég kevés részét takarja be a történetnek. Ennél sokkal összetettebb az a világ, amiben a regény játszódik. Kicsit vonakodtam az alakváltó szó láttán, ám félretettem a vérfarkasokkal és vámpírokkal való előítéleteimet. Jól is tettem, mert egyáltalán nem hasonlítanak azokhoz, akikről eddig olvastam. Nem csillognak, nem feltétlenül barátságosak, az ember számukra csak hús. Nem lesznek beléjük egyik pillanatról a másikra szerelmesek, éppen csak néhányat tűrnek meg maguk körül, egyébként pedig igyekeznek tartózkodni tőlük, ha nem étkezésről van szó. És itt jön Meggie, aki felforgat mindent, átírja a szabályokat, és szép lassan megbarátkozik a Másokkal. A Farkassal, a Vámpírral, a Hollókkal, az Elementálisokkal, mindenkivel.

Nem azt mondom, hogy ez a legizgalmasabb könyv, amit életemben olvastam, mert minden fantasy szála ellenére sem annyira izgalmas, mint lehetne. Közben pedig kicsit mégis. Végig szurkoltam, hogy Maggie túléljen minden apró veszekedést is, de a vége volt igazán "körömrágósan" izgalmas. Ott aztán tényleg beindult minden, nem tudtam letenni, csak olvastam és olvastam, sajnálatomra pont a legizgalmasabb részek előtt kellett suliba mennem, de hát mikor máskor?! Az előtte lévő részt is nagyon szerettem, remélem senki nem vette úgy, hogy nem, mert tényleg jól sikerült megírni azt is. Tetszett, ahogy Maggie ismerkedett mindennel, az élet olyan dolgaival, amik mindenki másnak teljesen egyértelműek. Tetszett, ahogy mindenki próbálkozott nyitni a másik felé, és az is, hogy csak szép lassan jutottunk el odáig, hogy barátokként tekintettek egymásra. Hitelesen sikerült előadni, nem lett minden szuper egyik pillanatról a másikra.

"Kedves naplóm! Ma nem ettek meg."

Elős hallásra apróságnak, lényegtelennek tűnhet, de ami számomra még nagyot dobott a könyvön, hogy az elején kaptunk térképeket, és egy rövid "történelmi" hátteret is. Ugyan még így is nehéz volt az elején követni, hogy ki kicsoda, micsoda, és mi hol van, de a térképek nagyon jó támpontot adtak, sokkal jobban magam elé tudtam képzelni az Udvart, mint ahogy egyébként sikerült volna. A háttértörténet is nagyon jó volt, az olvasó tudja, hogyan jutottunk el ahhoz, ahol a történet indul, hogyan alakult ki a rendszer, ki milyen szerepet tölt be, és nagyon jól bele lehet rázódni az egészbe, hogy már teljesen beleélve kezdhessünk neki a cselekmény megismerésébe.

A szereplőket szinte mind megkedveltem, egy olyan állandó szereplő volt, aki rettenetesen tudott idegesíteni. De róla később, kezdjük inkább a pozitív résszel. Meggie már-már kedvenc szereplő lett. Azért nem mondom, hogy egyértelműen az, mert nagyon kiemelni senkit nem tudok, szinte egyformán szerettem mindenkit. Szerettem olvasni, mint ahogy már egyszer említettem, Meggie hogyan bírkózik meg a világgal, a Mások világával. Simon-t is nagyon bírtam, pedig eleinte nem voltam oda a morcos Farkasért. Aztán ő is elkezdett nyitni Meggie felé, változott, és a szívemhez nőtt. És remélem, hogy ők ketten összejönnek, mert úgy érzem, szuper páros lennének. 

Aztán ott volt Sam, aki sok-sok cukiságot hozott a sorok közé, aranyos volt, az ő változása, fejlődése volt talán a legszembetűnőbb nyilvánvaló okokból. De persze ezt a nyilvánvaló okot most nem részletezném, nincs spoiler. :) Tess-t is lehetetlen volt nem megkedvelni, végig érdekelt, hogy ő vajon micsoda, és nagyon meglepődtem, mikor kiderült. És van egy olyan érzésem, ez még fontos része lesz a cselekménynek a sorozat következő részeiben. Legalábbis remélem, mert nagyon jó alapanyag. 

És akkor most jöhet az a karakter, akit utáltam. Ő nem más, mint Asia Crane. El nem tudom mondani, mennyire irritált időnként azzal, hogy mindent valamiért csinált. Valami nagyobbért. Idegesítően próbált mézesmázos lenni, el akarta csábítani Simont, Meggie bizalmába akart férkőzni. Őszíntén szólva nagyon örülök, hogy meghalt, így nem kell a további részekben is elviselnem. És annak is örülök, hogy pont Tess ölte meg, teljesen megérdemelte. Sam-ért, Meggiért, meg őszintén szólva minden másért is, mert már az is zavart, ha levegőt vett. Átvitt értelemben persze, de gondolom mindenki érti mire akarok kilyukadni.

Az egyetlen dolog, ami zavart, az az, hogy több, mint egy hétbe telt elolvasni. Nem jutott rá annyi időm, mint amennyit szerettem volna, legszívesebben egyszerre elolvastam volna a több, mint ötszáz oldalas könyvet. Aki szereti a fantasy-t, az mindenképp adjon neki egy esélyt, kicsit, ahogy már írtam, kicsit visszavett a vámpírokkal és vérfarkasokkal kapcsolatos előítéletemből, és nagyon-nagyon remélem, hogy a kiadó folytatni fogja a sorozatot, mert kár lenne érte. Elolvasnán persze angolul is, ha kellene, de azért... értitek. :D

A recenziós példányt nagyon szépen köszönöm a Twister Media kiadónak!

Szerző: Anne Bishop
Cím: Vörös betűkkel (Written in Red)
Oldalszám: 512
Megjelenés: 2016 (2013)
Kiadó: Twister Media
Borító: Egyszerűen első látásra beleszerettem
Kedvenc szereplő: Meggie, Sam, Simon
Legkevésbé kedvelt szereplő: Asia
Ami tetszett: A világ, a szereplők többsége
Ami nem tetszett: Kicsit több fordulatot elbírt volna, különösen a könyv első fele, de így sem volt rossz
Kedvenc idézet: "FIZESD KI A KÖNYVEKET, MIELŐTT ÁTMÉSZ A KIS HARAPÁS HELYISÉGÉBE, KÜLÖNBEN NEM KICSIT HARAPUNK BELÉD! 

A másik oldalon is volt felirat: 

PERSZE, ÁTVIHETED A BÖGRÉT. LETÉTI DÍJKÉNT ITT TARTJUK A KEZEDET."

Read More

Kelly Oram: Szívzűrterápia strébereknek

A Cinder és Elláról írt értékelésemben (amit ITT elolvashattok) már említettem, hogy a könyv befejezéseután azonal nyúltam Kelly Oram másik irományához. Ez a Szívzűrterápia strébereknek. Gondolom sokatokank ez nem volt újdonság, nézzétek el nekem, latinon kezdtem el a bejegyzést megírni uppsz, és nem vagyok éppen formában. De vissza a Szívzűrhöz. Alapjaiban teljesen más, mint a Cinder és Ella, sokkal könnyedebb, de imádtam. Nagyon hamar bedaráltam, egyszerűen csak jól esett, megnevettetett és kikapcsolt. Ahogy annak lennie kellett. Lényegében azt kaptam, amit az értékelések alapján vártam. És nagyon örülök, hogy nem kellett csalódnom, sőt, igazából kedvencet avattam.

Avery elég régóta (gyakorlatilag születésétől fogva) szerelmes a legjobb barátjába. Aiden persze erről semmit sem tud, egészen addig, míg közli, barátnője van... Mit tesz a kicsit stréber Avery? A tudományba menekül. Számos társadalmi kísérlettel be akarja bizonyítani, hogy a szerelmi bánatból csak akkor lehet kigyógyulni, ha az ember túljut a gyász hét fázisán. A lánynak ebben Aiden bátyja, Grayson segít. Ő rávaszi Avery-t olyan dolgokta, amit magától valószínűleg soha nem tenne meg, és közben egyre közelebb és közelebb kerülnek egymáshoz... Ahogy az lenni szokott.

Mint azt az előbb érzékelhettétek, első olvasásra tényleg nincs semmi különleges a történetben, pedig bizonyos dolgokért mégis az. Imádtam, hogy nem hal meg senki, senki nem szenved halálos betegségben, nem kell megmenteni a világot, és nincs főgonosz sem. Egyszerűen csak valóságos. Persze nem azt mondom, hogy teljesen realsita, mert például még nem találkoztam olyan sráccal mint Grayson (bármennyire is jó lenne), és amúgy is... kicsit tündérmesés. Nem teljesen úgy, ahogy azt először gondolnánk, de kicsit mégis. De ez nem baj, egyébként sem a saját életemet akarom viszont látni könyvben. Az még szerintem engem sem érdekelne...

A könyv alapötlete, a gyász hét fázisán való végigmenetel az összetört szív gyógyulásának útján, nagyon érdekes volt. Nem vagyok éppen szakértő a szerelmi bánatban (és szerencsére a gyászban sem), de így is nagyon tetszett ez az elgondolás. És jól is volt kivitelezve, teljesen hihetőre sikerült. Egyes fázisokon való továbbjutás kifejezetten viccesre sikerült. Na meg egyébként szinte minden más is az volt. A sokat emlegetett zuhanyzós jelenet az egyik kedvencem lett. Ha olvastátok már a könyvet, tudjátok miről beszélek, ha nem, olvassátok el gyorsan! :D A humor is nagy erőssége a regénynek, így igazán "egy-hosszú-nap-után-kikapcsolós" olvasmány.

A szereplők közül Grayson abszolút a szívem csücske lett. Újabb álompasi a háremben, mert hát így is alig van egy-két karakter, akiért oda vagyok... Tényleg... Na jó, úgyse hiszi el ezt senki. :D Az első számú imádnivaló Graysonon a humora. A vicces pillanatok nagy része az ő nevéhez köthető, de közben mégis tudott komoly lenni, ha arra volt szükség. Kezdve azzal, hogy segített Avery-nek. Meg ami még nagyon tetszett, hogy nem rosszfiú, és nem az a lényeg, hogy megváltozik a kiszemelt lány érdekében. Természetesen kicsit ő is változik (de ki nem?), de nem olyan, mint mondjuk Deamon Black. 

Avery... őt is egészen megszerettem. Nem lett kedvenc, az biztos, volt egy-két pillanat, mikor meg tudtam volna ütni, de összességében egy normális női főszereplő normális, korához illő problémákkal. Akit viszont nagyon nem bírtam, az Aiden. Az, hogy szimplán eldobja a legjobb barátját a barátnőjéért, nem volt éppen jó kiindulópont. Ezen kívül rémlik, hogy volt még egy pillanat, amikor különösen utáltam, de sajnos ahhoz már régen olvastam, hogy tudjam, melyik résznél volt az. Rajtuk kívül még Libby-t akarom mindenképp megemlíteni, őt is különösen bírtam, amit Owennel művelt, fantasztikus volt. Fantasztikusan vicces. Kíváncsi vagyok az ő történetére is, majd egyszer mindenképp sort kerítek rá. 

Egyáltalán nem bántam meg, hogy tavaly esélyt adtam a LOL könyveknek, idén pedig pont Kelly Oram könyvei kerültek a kezem közé a sorozatból, megérte elolvasni őket, mindkettőt másért. Úgy érzem, a Szívzűrt elég sokszor elő fogom még venni, ha kis vidámságra van szükségem, egyrészt tényleg felvidír, másrészt gyorsan is olvasható, így ha valakinek van felesleges néhány órája, jó választás lehet ez a könyv. Meg csak úgy is. Mindenképp megéri adni neki egy esélyt, én nem bántam meg, hogy elolvastam, mint már írtam, igazság szerint kedvencet avattam vele. És érzéseim szerint, Kelly is kedvenc lehet majd. :)

Szerző: Kelly Oram

Cím: Szívzűrterápia strébereknek (The Avery Shaw Experiment)

Oldalak száma: 232

Megjelenés: 2014 (2013)

Kidó: Móra

Borító: Nem vagyok oda érte, de nem is rossz

Kedvenc szereplő: Grayson

Legkevésbé kedvelt szereplő: Aiden

Ami tetszett: Az alapötlet különösen

Ami nem tetszett: Most így nem igazán jut eszembe semmi konkrét dolog:D

Kedvenc idézet: "…ekkor fogtam fel, hogy a zuhany alatt állok, egy nagyon meztelen Grayson Kennedyt ölelek, akinek bizonyos testrésze nem kifogásolta ezt a felállást."

Read More

Kelly Oram: Cinder és Ella

Az első LOL könyven a Segítség Youtube-sztár lettem volt, így abban a hitben voltam, hogy mindegyik LOL könyv könnyed olvasmány. Nem is tévedhettem volna nagyobbat. A Cinder és Ella már az első néhány oldalon földhöz vágja az olvasót. És mégis egy csodálatos regény kerekedik ki az egész, borzasztó alaphelyzetből. Lenyűgöző volt, kedvencet avattam. Kelly Oram ezen könyve is azok közé tartozik, amire a molyok hatására esett a választásom. Csupa jó értékeléssel találtam magam szemben, így mikor idén év elején rendelésre esett a sor, bekerült a kosaramba, szerencsére a másik Kelly Oram művel együtt, ugyanis amint befejeztem ezt, jöhetett is a másik, annyira jól ír Kelly. 

"Ella élete minden, csak nem tündérmese. Nyolc hónapja vesztette el édesanyját egy balesetben, ő pedig súlyos sérüléseket szenvedett. Most gyerekkora óta nem látott apjához meg annak új családjához kell költöznie. Mesés… 

Egyvalaki tartja benne a lelket: Cinder, akivel évek óta barátok a neten, de sosem találkoztak. Ella annyit tud, hogy a srác vicces, szexi, okos, és ugyanakkora könyvmoly, mint ő. (Á, egyáltalán nem az esete…) Fogalma sincs, hogy Cinder az egyik legmenőbb hollywoodi színész, aki a kedvenc fantasyregényükből készült filmben játssza a herceget. Vajon képest a valóságban is tündérmesévé változtatni Ella életét?"

"A tündérmesékkel az a gond, hogy rendszerint valamilyen rettenetes nagy bajjal kezdődnek."

Mint már a bejegyzés elején írtam, egyáltalán nem számítottam arra, hogy ennyire a kemény valósággal fogom szembetalálni magamat. Mondhatjátok, hogy de hát a fülszöveg is ezt sugallja, csakhogy mire eljutok egy-egy könyv olvasásáig, általában fogalmam sincs miről fog szólni. És én ezt imádom, így semmit sem apró spoiler nem marad meg, minden fordulat meglepetés marad. A történet egyébként nem tartogat túl sok fordulatot, a vége kifejezetten kiszámítható, és mégis minden sora vonzza az olvasót, lehetetlen letenni. Imádtam, ahogy Hamupipőke történetét átültette az írónő a jelenbe, a modern világba úgy, hogy mégis egyedit alkotott. Valami különlegeset. 

Volt néhány részlete a regénynek, amit utáltam. Nem olyan értelemben, hogy idegesített, vagy hogy rosszul volt megírva, hanem hogy egyszerűen a valóságot ábrázolta. Utáltam, hogyan Ella osztálytársai bántak a lánnyal, piszkálták, sértegették, fizikailag és mentálisan is bántalmazták, mert szegény nem olyan, mint a ők. Mert bottal tud járni, mert sok a heg rajta. Az már persze senkit nem érdekel, hogy mennyi rossz dolgon kellett átmennie Ellamarának, vagy mi lenne, ha velük csinálnákn ezt. Az emberek észjárása eddig nem terjed ki. Bár nem is tudom, miért nevezem észjárásnak, aki így viselkedik, az szimplán gonosz. A gonoszság az, ami leginkább irányítja az eseményeket, sok mindent okoz, és még a következmények sem nyitják fel az emberek nagy részének a szemét. Mint már írtam: ez a valóság.

Ellát mind a négyszáz oldal alatt csodáltam. Rettenetesen sok erő és kitartás kellett ahhoz, hogy eljusson odáig, ahová a könyv végén volt. Ez az erő és kitartás kellett, hogy elfogadja a helyzetét, megbékéljen vele, majd túltegye magát mindenféle zaklatáson, minden nehézségen, és csak előre tekintsen. Számomra lenyűgöző volt, hogy minden nehézség ellenére megtalálta a boldog befejezés felé tartó utat. Már az is szuper, ha az ő kitartásának csak a töredéke is lakozik bennünk. Már akkor sok mindent elérhetünk, és Ella megtanítja, mindegy ki mit gondol, amíg van melletted néhány olyan ember, akik feltétel nélkül szeretnek, minden rendben lesz. A Cinder és Ella megmutatja, hogy olykor el kell ismernünk, hogy segítségre van szükségünk, és el kell fogadnunk a segítséget. Olykor padlóra kerülünk, de mindig megéri felkelni. És bár nem mindig tűnik így, minden rosszban lesz valami jó is.

"(…) az igazi szépség belülről fakad. Ha szépnek érzed magad, akkor a külsődtől függetlenül szépnek fognak látni."

Ella mellett a másik főszereplőt, Cindert is megszerettem, Mit szerettem, egyenesen imádtam! Brian hozta el a legviccesebb pillanatokat a nehézségek közepette a hatalmas egójával. Nagyon jó megszólalásai voltak, és imádtam az Ellával való civakodásait is. Valamiért könyvekben mindig jók a nagy egóval rendelkező férfi karakterek, míg ha a való életben találkoznék ilyen emberrel, tuti rövid távon megszabadulnék tőle. De hát a könyvekben minden más. Cinderen kívül még megszerettem Viviant és a végére Juliette-t is. Utóbbinál ott alakult át a véleményem, mikor megmondta Ellának, hogy mit gondol róla és a viselkedéséről, és szép lassan mindketten elkezdtek nyitni a másik felé. Tetszett, ahogy elkezdett felépülni a kapcsolat közöttük, és az is, hogy nem lettek egyik pillanatról a másikra kebelbarátnők.

Összességében azt hiszem elég nyilvánvaló, hogy mennyire szerettem Kelly Oram regényét. Annyira, hogy mindenképpen olvasni akartam tőle mást is, és rögtön a Cinder és Ella után meg is tettem. Kelly fantasztikusan ír, könnyed és kevésbé könnyed történeteket is. És hogy ezt most kinek ajánlanám? Azoknak, akik olvastak már az írónőtől, akik szeretik a nehéz sorsú föszereplőket, a mesefledolgozásokat... és lényegében mindenki másnak is. Úgy érzem, ezt a könyvet olvasni kell, át kell érezni, olykor ejteni rajta egy-két könnycseppet, máskor felnevetni. De ha egyszer elkezditek, legyetek benne biztosak, hogy van elég szabadidőtök, mert nagyon nehéz letenni. Akik pedig már ovlasták, azokank üzenem, ha lemaradtak volna róla, hogy érkezik a folytatás. Bár kicsit szkeptikus vagyok, nagyon várom is, remélem nem kell majd csalódnom benne. 

Szerző: Kelly Oram

Cím: Cinder és Ella (Cinder & Ella)

Oldalak száma: 400

Megjelenés: 2015 (2014)

Kiadó: Móra

Borító: Semmi különleges, nem rossz, de nem is jó

Kedvenc szereplő: Ella és Cinder

Legkevésbé kedvelt szereplő: Anastasia

Ami tetszett: A Hamupipőke párhuzamok, és igazából majdnem minden

Ami nem tetszett: Ahogy az emberek Ellával bántak

Kedvenc idézet: "Mégiscsak az apró dolgok szépítik meg az életet."

Read More

Once Upon a Time (1-5. évad)

Elég sokáig érlelődött bennem a gondolat, hogy írjak e a Once Upon a Time című sorozatról, mert nem éppen egyszerű feladat, mindig visszakoztam, nehéz összeszedni azokat a gondolatokat, amik a több, mint száz rész alatt megfogalmazódtak bennem, és megosztásra is érdemesek. Most mégis itt vagyok, egy hónapja értem végére az ötödik évadnak, és bátran kijelentem, kedvenc sorozatot avattam. Évekkel ezelőtt hallottam először a sorozatról, mikor elkezdték adni magyarul a TV-ben, sőt, az egyik részből még részletet is láttam, érdekelt, de akkor még nem voltam annyira sorozatmániás, mint most, így a nézése elmaradt. Most is igazából random választás volt, de jó döntésnek bizonyult, függő lettem. 

Ha valaki nem ismerné a sorozatot, elöljáróban annyit érdemes tudni róla, hogy az egész világa főként a klasszikus Disney meséken alapszik. Mindegyik mese valóság, és a szereplők egy átok következtében a Maine állambeli Storybrooke-ban ragadtak emlékeiktől megfosztva. Emma Swan óvadékügynök, élete azonban teljesen megváltozik, mikor a tízéves Henry születésnapján beállít hozzá, és azt állítja, ő Emma fia, és a nő feladata megtörni az átkot. De ehhez el kell kezdenie hinnie mindabban, amit eddig csak meséknek gondolt. Kicsit lehet kusza lett, mindenesetre itt az első évad előzetese. :)

Minden kezdet nehéz?

Talán. De ennél a sorozatnál ez nem feltétlenül igaz. Nem állítom, hogy az első rész szuper és tökéletes lett, de nekem már ott nagyon tetszett az alap. Nagyon érdekelt, mi fog majd történni, ez egy Pilot esetében nem mindig történik meg. Igazából még az első évad végén sem vágtam rá, hogy kedvenc lett. Persze nagyon tetszett, de számomra igazán a második évadtól indult be az egész. Amin még "túl kell jutni", az az, hogy eleinte nehéz követni, ki hol kicsoda, kivel mi történ a múltban, de ezért semmiképp sem szabad lemondani róla, idővel összeáll majd minden. Vagy legalábbis nagyobb része, nyilván nem lőnek el mindent rögtön, különben mi maradna későbbre. Na meg persze a szinkron. Semmiképp se kezdjétek el szinkronosan, én így tettem, mert a vizsgaidőszak közepén kellett egy kis kikapcsolódás az angolból. anglisztika szak. De konkrétan epizódok kellettek ahhoz, hogy rájöjjek, Zörgőförge az valójában Rumplestiltskin...

Mese, mese, mese

Tudni kell rólam, hogy nagyon-nagyon kevés Disney mesét láttam, konkrétan három klasszikust, meg néhány újabbat, de ennyi. Persze az alap eseményeket nagyjából mindegyik esetében ismerem, de volt, amikor gondolkodnom kellett, melyik mese is áll éppen a középpontban. Szerencsére ez egyáltalán nem gátol a sorozat nézésében, mivel kicsit mindent átírtak. És én ezt imádtam. Imádtam, hogy Hófehérke igazi badass lett, vagy hogy például Red nem, nem lesz Piroska, nagyon nem illik hozzá. vérfarkas. Aztán ott volt Merida, akit nagyon megszerettem, ő is jól el lett találva, nem változtatták meg a karakterét, ugyan az a független, erős csaj, akit a mesében is imádtam. Meg persze az elmaradhatatlan Frozen. Mikor először megjelent, nem tudtam elvonatkoztatni a mesétől, furcsa volt az egész, de aztán egészen megszerettem. Elsa és Kristoff szerintem nagyon jók lettek, és Anna is színészileg jó választás volt, viszont a karakter egy idő után nagyon idegesített. 

Amit még itt ki akarok emelni az a Frankenstein. Azt nem igazán értem, hogy jutott a készítők eszébe betenni, nem éppen mese, de nekem tetszett, jó volt, kicsit más volt, mint a többi. Persze magáról a cselekményszálról is szeretnék írni, de spoilerek nélkül nem igazán tudok, és nem szeretném senkinek elrontani az élményt, egyelőre annyit, hogy, bár sokan panaszkodnak miatta, én imádom, hogy mindenki mindenkivel kapcsolatban áll. A másik dolog meg, hogy állandóan összezavar, összetöri a szívem, konkrétan kiabálok a laptopommal, de olykor vicces is, és azt mondom, mindenképp megéri megnézni. 

A gonoszak a legjobbak?

Részben igaz. Ha egyetlen kedvenc szereplőt kellene kiválasztanom, az Regina lenne. (Sorry, Hook.) Szuper szövegeket írnak neki, és Lana is zseniálisan hozza azt, amit elvárhatunk a Gonosz Királynőtől. Na meg ő nagyjából az egyetlen karakter, aki igazi jellemfejlődésen megy át, és élmény ezt végigkísérni. A mondat első fele ugyan elég negatív, érdekes módon nem zavart, hogy mások nem változnak annyit. Persze ők is teszik, de véleményem szerint nem ennyire feltűnően. A másik gonosz, akit megkedveltem, az Zelena. Eleinte nem bírtam, de később egyszerűen imádtam, hogy sosem lehetett tudni, most megjátssza e magát, vagy sem, mit lesz a következő lépése, stb. Zelenát ennek ellenére azért nem nevezném kedvencnek, Hook-ot viszont annál inkább. Bár már nem annyira gonosz, mint volt, mégiscsak az volt, meg amúgy is... őt így, vagy úgy, de meg kell említeni. Óóó, Rumple-t majdnem kihagytam... Őt nem is kifejezetten szeretem, rengetegszer feldühített, de Robert annyira zseniálisan alakítja, hogy élmény nézni és hallgatni. 

Red, Belle, Rumple, Henry, Emma, Charming, Hófehérke, Regina

Azért nem minden tökéletes.

Hazudnék, ha azt mondanám, semmi hiba nincs a OUAT-ban. Mert van. Kezdve azzal, hogy mikor már sokadszorra jön a Dark Curse, sokadszorra veszítik el a szereplők az emlékeiket, kicsit ideges lehet a néző. A sokadiknál már azt kérdezgettem, hogy új ötletre nem futotta? Nem ront nagyon az élményen, de akkor is bosszantó. És ha már arról beszélünk, mi bosszantó... vagyis inkább kik. Hófehérke és Charming. Az évadok előrehaladtával az írók valamit nagyon elszúrtak velük kapcsolatban, semmi hasznuk, csak úgy vannak, és időnként (vagy inkább állandóan) nyavalyognak valami miatt... 

Hádész

Ennek ellenére a legnagyobb problémám az ötödik évad második felével volt. Leginkább Hádésszal. Elég szomorú, mert nagyon jó "alapanyag", de a színészválasztás borzasztó lett, egyáltalán nem adja azt, amit várnék, ahelyett, hogy gonosz lenne, csak nevetséges. Például a kék lángoló haj egyenesen gagyi, és hihetetlen, hogy az emberek félnek tőle. Na meg a beszéde... Minden második szó után szünetet tart, mintha a néző annyira idióta lenne, hogy másképp nem érti meg a mondandóját... De h már az ötödik évadnál tartunk, ami nekem feltűnt, hogy mintha elfelejtették volna Henry-t. Időnként úgy érződött, csak dísznek van, mert nem akarják kiírni a sorozatból. :/

Lenne még elég sok mondandóm, nem írtam még arról, mennyire imádom az OutlawQueen és a CaptainSwan párost, mennyire hihetetlen volt két ötödik évados "igaz szerelem" (no spoilers), aztán ott volt Sohaország, Pán Péter, Demóna, Szörnyella, Ursula, Mulan, és még sorolhatnám, de azt hiszem itt felfüggesztem, a lényegesebb dolgokat így is leírtam, a többit pedig átérezhetitek, ha adtok a sorozatnak egy esélyt. Bár az ötödik évad évadzárója nem jött be annyira, mint a többi, nagyon-nagyon várom a szeptember 25-öt, mikor végre jön a hatodik évad. Ütős lehet, ha jól oldják meg, remélem így lesz. Zárásnak pedig linkelek nektek néhány fanmade videót, ami nekem nagyon tetszett, ezek spoileresek lehetnek, így csak saját felelősségre. :)

Read More

Katie McGarry: Aki mer, az nyer (Feszülő húr 2.)

Mikor nekikezdek egy-egy újabb bejegyzésnek, kezdem úgy érezni, időnként csak magamat ismétlem. de hát mit lehet tenni, ha a hasonló témájú könyvekről általában ugyan az jut eszembe? Ugyan azokat az érzéseket élem át, csak a körítés más. Még tavaly olvastam el a Feszülő húrt, és imádtam. A folytatásokat elég hamar befejeztem, de a második kötetig csak idén jutottam el. Alapjaiban véve imádom az olyan sorozatokat, aminél minden kötetben más-más a főszereplő, ugyanakkor féltem belekezdeni a következő részbe. Féltem, hogy talán nem ugorja meg az előző szintjét, és csalódnom kell. De szerencsére nem így történt Beth és Ryan történetét ugyan úgy imádtam, mint Echoét és Noah-ét.

Beth Risk élete koránt sem egyszerű. Ha napvilágot látna családi élete, édesanyját börtönbe zárnák, ő pedig valahova máshova kerülne, nyilvánvalóan olyan helyre, ahova nem akar. A lány igyekszik megvédeni édesanyját, a titkait, de egy nap választás elé kerül, így nagybátyához kerül, és persze új iskolába is, ahol senki nem érti meg őt. Kivéve Ryan Stone. A város büszkesége, népszerű baseballsztár. Élete kívülről tökéletes, de a fiú is őrizgeti titkait. Még a barátai előtt is, akikkel pedig mindenben osztozik, főleg az őrült fogadásokban. A legújabb fogadás központjába Beth kerül, Ryan randija hívja, de a lány senkit nem akar beengedni az életébe. Mi lesz velük? "A kifogástalan hírű fiú egyszeriben kockára teszi álmait – és az életét – a lányért, akibe szerelmes, a lány pedig, aki senkit sem enged igazán közel magához, immár saját meggyőződését vonja kétségbe…"

"Az érzelem méreg. Akik érzelmeket ébresztenek bennem, ártanak nekem. A lényemben sötétlő kőben keresek vigaszt. Ha semmit sem érzek, semmi sem fáj."

Amint azt az előbb olvashattátok, az Aki mer az nyer alaptörténete nem sokban különbözik elődjétől, adott két nehéz sorsú fiatal, akik egymásba szeretnek, egyikük sem számított erre, nem egy nehézséggel kell megküzdeniük a regény során, de a vége mindig boldog. Mindig. Így leírva úgy érződhet, már elegem van ebből. Pedig nem. Érdekes módon a sokadik hasonló sztori is képes magával ragadni, elszomorítani és felvidítani. Egyszerűen csak élveztem olvasni, szeretem, ha meghat egy történet, ha aggódhatok a szereplőkért (már ha persze sikerül megszeretnem őket), és valamilyen szinten még izgalmasak is lehetnek.

A borító után szabadon:)

Fájdalmas, szívszorító, boldog és vicces. Ezzel tudnám leginkább jellemezni a könyvet. Voltak olyan pillanatai, amik igazán fájtak. Ahogy az lenni szokott, de szerencsére ezeket a részeket az írónő ellensúlyozta némi humorral, így nem éreztem azt, hogy túl sok lenne, nem volt elviselhetetlenül szenvedős. Beth részéről sokszor volt veszélyes. Mármint a cselekmény... Óóó igen, tudom, imádjátok, mikor ilyen jól ki tudom fejezni magam... Időnként kifejezetten aggódtam érte, máskor nem tudtam megérteni, mit miért csinál. Tudom, hogy szereti az anyját, segíteni akar neki, de voltak olyan dolgok, amik mellett nem szabadott volna elmennie szó nélkül. És ami azt illeti, csak jól járt azzal, hogy Scott kézbe vette az irányítást. (Mondjuk ez egy regénybe nem meglepő, sőt, ennek így is kellett lennie.)

"A madár elrejti a fejét a szárnya alá. Megértem az érzést, amikor azt kívánod, bár eltűnne körülötted a világ. Ha szárnyaim lennének, én is elbújnék alájuk."

Ryan, ohhh Ryan. Miért imádtalak téged ennyire? Megint az a tipikus eset, amikor nem is tudod miért kedvelsz egy szereplőt, csak így alakul. Most is így történt. Ryan látszólag a tipikus menő srác, jó sportoló, az élete tökéletes. A családja szintén. Vagy talán mégsem. A felszín alatt mindig ott lapulnak a titkok, azok, amiket nem akarnak felszínre hozni. Ryan sokkal többre vágyik, mint amit az apja elrendezett neki, szeretné a saját életét élni, de ez az ő caládjában nem olyan egyszerű. Azt teheti, ami a tökéletesség látszatát elősegíti, még véletlenül sem azt, amihez kedve lenne. És nem ez az egyetlen, ami miatt nagyon nem bírtam a szülőket. Kitagadták a másik fiúkat, Markot csak azért, mert más. És ami a legszomorúbb az egészben, hogy ez a mai világban szinte nap mint nap megtörténik...

Mint azt olvashattátok, megint egy igazán jó könyv került a kezembe annak ellenére, hogy már számtalan ilyet olvastam. És mégis minden alkalommal el tudják érni ugyan azt a hatást. Sajnos a harmadik részig még mindig nem sikerült eljutnom (bár már a polcomon várakozik egy ideje), alig várom, hogy Isaiah történetében is elmélyedjek, remélem abban sem fogok csalódni, azt pedig pláne remélem, hogy hamarosan a további részek is megjelennek a Könyvmolyképzőnél. Mintha olvastam volna róla infót, de már nem emlékszem. Sebaj, jó lesz ez meglepetésnek is. :D

Szerző: Katie McGarry

Cím: Aki mer, az nyer (Dare You To)

Oldalak száma: 492

Megjelenés: 2014 (2013)

Kiadó: Könyvmolyképző

Borító: Imádom, élőben sokkal szebb, mint a képeken

Kedven szereplő: Ryan

Legkevésbé kedvelt szereplő: Ryan szülei

Ami tetszett: A történet, az, ahogy Beth és Ryan szép lassan lebontják a maguk köré felhúzott falakat

Ami nem tetszett: Ahogy Ryan szülei bántak Markkal

Kedvencc idézet: "Hányunknak lesz bátorsága vállalni önmagát, bármit is gondolnak mások?"

Read More

Jamie McGuire: Veszedelmes sorscsapás

A kapcsolatom a Gyönyörű sorscsapás sorozattal 2014-ben kezdődött, akkor olvastam az első részt, és egyszerűen imádtam, kedvenc lett, akartam a folytatást, de mindig tolódott. Több, mint egy évvel később folytattam a Gyönyörű esküvővel, mert kifejezetten a lezárásra vágytam. Ebben a rövid kiegészítő kötetben már csalódtam kicsit, nem volt olyan jó, mint elődje, így sokáig úgy éreztem, nem fogom befejezni a sorozatot. Végül eltelt egy újabb év, és rászántam magam a Veszedelmes sorscsapásra. És bár ne tettem volna. Számomra elveszett minden varázsa a történetnek, nem tudok úgy tekinteni a kezdetre, mint egykor. Egyszerűen mélyrepülés volt, pedig rengetegen mondják azt, ez lett a jobb.

Travis életét lányok, illegális fogadások és erőszak teszi ki. Mindez persze Abby Abernathy előtt. Mindennek két oldala van: a Gyönyörű sorscsapásban Abby szemszögéből ismertük meg ezt a talán kicsit furcsa, viharos kapcsolatot. Most Travisen a sor. Itt a lehetőség, hogy megismerjük a másik fél gondolatait, megkapjuk a teljes, kerek történetet, amire eddig nem volt lehetőségünk. Mit érzett Travis? Mi vezérelte döntései meghozásában? Hogyan jutott el egyáltalán odáig, hogy ilyen gyökeresen megváltoztassa életstílusát? Olvasd el, és megtudod. Vagy ne, szerintem sok értelme nem volt. :D

Read More

Colleen Hoover: Ez a lány (Szívcsapás 3.)

Mindig furcsa befejezni egy sorozatot, egyrészről alig várjuk, másrészt viszont húznánk ameddig csak lehet. Nem mondom, hogy Colleen Hoover Slammed sorozatának utolsó részét azért szerettem volna minél előbb kézbe venni, hogy megtudjam, mi lesz majd a szereplőkkel, ugyanis nem új cselekményt kapunk, hanem csak Will szemszögéből ismerjük meg a fontosabb történéseket az első kötetből. Amiért vágytam a This Girl-re, az az, hogy egyszerűen imádom az írónőt, bármit is írjon. Tudom, hogy bármihez is nyúlok tőle, az csak jó lehet, mindig sikerül feldobni a napjaimat, attól függetlenül, hogy minden egyes alkalommal legalább egyszer, de inkább többször, megsirat. Szeretem, hogy különböző érzelmeket vált ki belőlem, jól bánik a szavakkal, eléri, hogy izguljak egy, talán kicsit átlagos, romantikus történeten is.

Mint már írtam, ebben a kötetben újból Will szerepébe bújhatunk, ám ezúttal nem a jelen, hanem a múlt kerül előtérbe. Miután Layken és Will szerelme minden eddigi próbatételt kiállt, a nászútjukon találkozunk velük újra, ahol bár Lake élvezi az új, közös életük kezdetét, néhány kérdés nem hagyja nyugodni. Will beadja a derekét, és mesélni kezd. Együtt felidéznek minden fontos pillanatot, szépeket és keserűeket egyaránt; meglepő dolgok derülnek ki már az első találkozásról, és ez még csak a kezdet. A pár "jövője azon múlik, hogyan birkóznak meg a múlttal a közkedvelt Szívcsapás-sorozat záró részében."

"Milliónyi csillag pislákolt szerte az egész világban. A világban, ahol szülők és testvérek halnak meg, de közben minden megy tovább, mintha mi sem történt volna. Csak éppen valakinek az élete közben darabokra hullik."

Read More

Papp Dóra: Tükörlelkek

Sok mindent kapunk az iskolától, jókat, de rosszakat is. Teljesen biztos vagyok benne, hogy a magyar írókkal szembeni előítéletem a kötelező olvasmányokkal együtt ragadt rám. Mivel szinte kivétel nélkül szenvedtem rajtuk, nehezen veszem rá magam még mindig, hogy hazai szerző tollából származó regényt olvassak, pedig nem egyszer bizonyosodtam már meg arról, hogy nem csak a külföldiek tudnak jól írni... (És itt megjegyezném, tényleg értem, miért írnak sokan angol álnévvel.) A Tükörlelkekre, mint sok más könyvre is, a borítója miatt figyeltem fel először. Aztán láttam meg a címet, ami annyira érdekesnek tűnt, hogy akár a fülszöveg olvasása nélkül is képes lettem volna megvenni. Az olvasásig jóval később jutottam el, de sajnálom, hogy eddig húztam, egyszerűen beszippantott a történet. Egyszerre volt lenyűgöző, csodálatos, fájdalmas, és ami a legfontosabb, igaz.

Mint már írtam, a cím igazán különleges, és igazából ez az, ami tökéletesen leírja, mit kapunk, a cselekmény középpontjában ugyanis Kriszti és Orsi áll, akik nem is különbözhetnének jobban. Krisztina kitűnő tanuló, népszerű, szülei büszkesége. Kívülről legalábbis ez látszik, azonban nem ilyen egyszerű a helyzet, a szülei erőltetik, hogy azt csinálja, amit szerintük kellene, de a lány másra vágyik, ezt egyedül legjobb barátja, Viki (aki egyébként Viktor) tudja. Aztán az érem másik oldalán ott van Orsolya, akit mindenki csak Tragédiának hív. Múltját mindenki ismeri, vagyis azt hiszik, de a teljes igazságot csak ő, és legjobb barátnője, Eszter tudja. Orsi taszító, kibírhatatlan magatartásával menekül problémái elől, küzködik az emberi kapcsolatokkal, de talán minden megváltozhat, ha megjelenik az életében a megfelelő személy.

"A múlt… a múlt nagyon trükkös dolog. Hozzánk tartozik, bennünk él, és azzá tesz bennünket, akik vagyunk. Ám emellett azt is el kell fogadnunk, hogy a múlt csak egy része az életünknek. A jelen és a jövő együtt képes sokkal erősebb lenni, mint az, ami eddig meghatározott minket. Nem azt mondom, hogy el kell engednünk a múltat. Észben kell tartanunk, mit jelent számunkra. De emellett tisztelnünk kell önmagunkat annyira, hogy esélyt adunk a jelen és a jövő változásainak. Hogy azok határozzanak meg minket, hogy formáljanak minket, ahogy halad előre az idő. Az elfogadás és a változtatás félelmetes dolog. De aki szembe tud nézni a félelmeivel, biztos jövőt építhet magának. Az az ember boldog lesz."

Read More

Rick Riordan: A villámtolvaj (Percy Jackson és az Olimposziak 1.)

Nagyon sok könyvvel kerültem közelebbi kapcsolatba a moly miatt. Mióta regisztráltam mindig látom, mi az aktuális kedvenc a könyvmolyoknál, mi az, amit szerintük érdemes elolvasni, így nyilván én is előbb belevágok, persze nem árt, ha alapból is érdekel a regény, mert például A szürke ötven árnyalatát soha nem olvasnám el, akkor sem, ha ez maradna az egyetlen könyv az egész világon. A Percy Jackson sorozat is azok táborát erősíti, akikkel gyakran összefutottam, dicsérték, és egyre inkább úgy éreztem, olvasnom kellene. Ennek ellenére féltem tőle, nem voltam benne biztos, hogy az én világom, és megint óriásit tévedtem. Egyszerűen imádtam A villámtolvajt, faltam a sorokat, izgalmas és érdekes volt.

A tizenkét éves Percy Jacksont mindig megtalálja a baj, már a sokadik iskolából tanácsolják el, miután megvédi magát a szörnyeteggé változott algebratanárnővel szemben. Senki nem hisz a fiúnak az esettel kapcsolatban, sőt igazából Percy sem képes hinni saját magának egészen addig, míg "össze nem fut" a Minótaurusszal. Egy nyári táborba kerül, ahol rá kell jönnie, Istenek és mitikus lények a XXI. században is élnek. Már ez is éppen elég megdöbbentő, hát még az hogy Percyt gyanúsítják Zeusz villámának ellopásával. A fiúnak tíz napja van, hogy előkerítse a főisten jelképét, és békét hozzon az Olimposzra. Vajon sikerül neki?

"Amint a hegy lábához értem, visszanéztem. A fenyőfa alatt, mely egykor Thalia, Zeusz lánya volt, Kheirón állt teljes lóember alakban, üdvözlésre felajzott íjjal. Szóval, semmi különös, csak egy tipikus kentaur gesztus egy tipikus halálba menőnek. Az utóbbi történetesen én vagyok. Tipikus."

Read More

Tahereh Mafi: Ne érints

Mondják, hogy ne ítéljünk borító alapján, ami lényegében rendben is van, hiszen a külső nem minden, olvastam már olyan fantasztikus könyvet, aminek csúnya volt a borítója, de persze fordítva is akadt példa. Ennek ellenére mindenkinek el kell ismernie, nem mindegy, mit látunk, nem mindegy, hogy ha szembejön velünk egy regény, felkelti e az érdeklődésünket külsőleg, hogy utána legalább a fülszöveg elolvasásáig eljussunk. Soha nem érdekelt a Ne érints sorozat (őszintén szólva még csak arra sem emlékszem, találkoztam e vele korábban), amíg ki nem jött új borítóval, ami lélegzetelállítóan gyönyörű lett. Megvettem, elolvastam, a többi meg már történelem, igaz?

Senki nem tudja, miért halálos Juliette érintése, szerinte átok, ám a Regeneráció kormányának erő. Terveik vannak, fegyverként akarják használni a lányt, csakhogy ehhez neki is lesz egy-két szava. Juliette nem ismeri a szabadságot, túl régóta zárták el a külvilágtól, hosszú ideje senkihez sem szólt, majd jön Adam és felborítja a dolgokat. Aztán megérkezik a hőn áhított szabadság. Vagy mégsem? Juliettnek fel kell fedeznie magában az erőt a visszavágásra. "Tahereh Mafi delejes erejű első regényében egy emberfeletti erővel rendelkező lány egy hatalmi játszma közepén találja magát egy szánalmas világban, mely tele van vérpezsdítő szerelemmel, kábító gonoszsággal és a jövőt meghatározó választásokkal."

"Azon gondolkodtam, vajon az eltérő szemszín azt jelenti-e, hogy az emberek másként látják a világot. És hogy fordítva is működik-e a dolog: a világ is másként látja-e az embert."

Read More

Marissa Meyer: Cinder

Nem vagyok nagy sci-fi rajongó, nem érzem úgy, hogy kifejezetten az én műfajom lenne, mégis akadtak már olyan könyvek ebben a témában, amik tetszettek. Ennek ellenére nagyon nehezen jutottam el odáig, hogy belevágjak a Cinderbe, hiába dícsérik rengetegen Molyon. Konkrétan három évig kerülgettem a regényt az Alexandra nagy nyári akciói során, mire végül megvettem, és elolvastam. Szerencsére nem kellett csalódnom, és már értem azt is, miért van így mindenki kiakadva, hogy nem akarják folytatni a sorozatot. Kegyetlen a függővég, és bár a második kötet már megjelent, a többi nem, és azt az egyet is irreálisan drágán árulják. Majd ha akciós lesz, beszerzem, előbb biztos nem.

Új Pekingben járunk százhuszonhat évvel a negyedik világháború után, mikor már az emberek és kiborgok egymás mellett élnek. Mondhatni békében, bár ez azért nem teljesen igaz. Cindert a társadalom nagy része elítéli kiborgléte miatt, mostohaanyja egyenesen utálja, mégis ő a város legjobb műszerésze. Ezért is fordulhat elő, hogy Kai herceg felkeresi, hogy megjavítassa meghibásodott androidját. Cinder nagyon meglepődik azon, amit az android rendszerében talál. Vajon az ő kezében van a Föld jövőjének kulcsa? És mi köze ehhez a holdbéli kirélynőnek? A Holdbéli krónikák első kötete az ismert és klasszikus Hamupipőke történet modernkori feldolgozása.

Read More

Jennifer L. Armentrout: Árnyak (Luxen 0.5)

Azt hiszem már mindenki találkozott azzal az érzéssel, amikor egy mellékszereplő személyisége, múltja, története annyira felkelti az érdeklődésünket, hogy többet szeretnénk. Egy regényt, vagy legalább egy szösszenetet. Nos számomra ilyen volt Dawson a Luxen sorozatból, annak ellenére, hogy, nagyon sok minden derül ki/történik meg az öt kötet alatt, de azért az mégsem ugyan az, mint egy saját könyv. Szerencsére az írónő is így gondolkodott, és 2012-ben megszületett a Shadows, magyar nevén az Árnyak. Kétszáz oldalnyi Dawsonnal és Beth-szel gazdagodtak a rajongók, és azt hiszem elmondható, hogy nagy sikert arattak.

Nem szeretném túlságosan részletezni a történetet, túl sok mindent lőnék le, ha egy mondatnál többet szeretnék írni a cselekményről, és nem szeretném senkinek sem elrontani az első olvasás élményét. Most mondhatja bárki, hogy de hát ismerjük a múltat, elmesélték, de azért ez így nem száz százalékosan igaz, nyilván vannak dolgok, amik újak voltak. Bármennyire is szerettem volna közelebbről megismerni a harmadik Black ikert, kicsit tartottam is ettől a regénytől (vagy ez még novella? Fogalmam sincs.), hiszen alapjaiban véve nagyon hasonló Deamon és Katy története. Féltem, hogy esetleg csak ismétlés lesz, ugyan azt kapom majd még egyszer, csak más nevekkel, de szerencsére pozitívan kellett csalódnom, mert Dawson egyáltalán nem olyan, mint a testvére. És Beth sem egy Katy. 

Read More

Jessica Park: Titkolni bolondulásig

Mindennek van egy kezdete, mindenből volt valamikor egy első. Nos számomra az első Rubin pöttyös könyv volt Jessica Park trilógiájának nyitókötete, a Szeretni bolondulásig. Már akkor éreztem, hogy az új kiadói sorozatot szeretni fogom, ugyanis imádtam a fent említett regényt. Hamar jött a felismerés: van ennek folytatása is. Izgatott lettem, kíváncsi, de nagyon sokáig tartott, mire végül el tudtam olvasni, ami igazság szerint azért is alakult így, mert első körben csalódtam a könyv vékonysága miatt, azonban most már azt mondom: ez így volt jó. Ennek így kellett lenni, így lett szuper és szórakoztató. Így nem vált unalmassá, plusz jeleneteket is kaptunk, kár volt idáig húzni az olvasást. Egyszerűen kedvenc lett.

Julie szemszögéből már ismerjük Mattet, Finnt (vagyis valami olyasmi), Celeste-et, és a történetet is. A cselekmény nagy részben ugyan az, csupán egy-két plusz jelenetet kaptunk (ahogy már írtam korábban is), de ezúttal az általam imádott Matt bőrébe bújhatunk bele, ami felfed néhány ismeretlen részletet. Hogyan érezte magát a kezdetekben? Hogyan alakult ki benne a szerelem? Mit szólt Fotó Finnhez? Hogyan élte meg Julie érkezését? Erre mind választ kaphatunk. Újra összetörhet a szívünk, újra nevethetünk, mosolyoghatunk, és újra beleszerethetünk a kicsit stréber, vicces pólókat viselő fiúba. És ha úgy gonoljátok (mint ahogyan én először), hogy rövid, ne felejtsétek el, hogy kicsi a bors, de erős.

Read More

Shannon Messenger: Vihar szeli ketté

Nem is emlékszem, mikor figyeltem fel először a könyvre, elég régen került fel az olvasandó listámra, ám sosem éreztem azt, hogy ezt nekem mindenképp olvasnom kell, nem éreztem azt a fajta vonzást, amit más könyvek esetében szoktam. Sokáig halogattam, még az után is, hogy sikerült beszereznem, végül egy molyos kihívás miatt vettem mégis kézbe. Már eltelt némi idő azóta, hogy befejeztem, de még most sem tudom egyértelműen eldönteni, tetszett e, vagy sem. Akadt jó és rossz is benne, ahogy igazából szinte minden könyvben, azt hiszem igazából jó volt, de nem fogott meg annyira, mint vártam, pláne nem annyira, hogy a folytatás is érdekeljen, bár tény, hogy kicsit függővége van.

A tizenhét éves Vane Weston túlélte azt a tornádót, ami végzett szüleivel, ám senki sem tudja, miért. Csoda - szokták mondani. Hihetetlen. De nem ez az egyetlen furcsa, rejtélyes dolog az életében. Álmaiban mindig megjelenik egy sötét hajú lány. Létezik egyáltalán? Igen, de nem ember. Audra szilf, szélvándor, és Vane örzője, arra esküdött, hogy megvédi a fiút akár az élete árán is. Egy óvatlan lépéssel felfedik magukat az ellenségnek, aki elől olyan jól elrejtőztek (bár Vane erről semmit sem tud), a lány kénytelen felfedni az igazságot Vane előtt, és fel kell készítenie az egyre közeledő harcra.

"Ennek kábé annyi értelme van, mint a tavaly tanult másodfokú függvényeknek"

Read More

Marni Bates: Segítség, Youtube-sztár lettem!

Bárki bármit mond, egy olvasni szerető embernek mindig megvan, melyik műfajt is kedveli igazán. Az ide tartozó regényekhez nyúl először, hiszen tudja, ez bejön neki, ugyanakkor mindig van egy pillanat, amikor kicsit sok lesz. Másra vágyunk. Nos én is voltam ezzel, mert hiába szeretem, mikor a regény összetöri a szívem a sérült lelkű vagy halálos beteg fiatalokkal, vagy éppen lerágom a körmöm izgalmamban, ahogy közeledik a világvége; úgy éreztem, elég volt. Így jött a Segítség, Youtube-sztár lettem. Mikor először hallottam a LOL-könyvekről nagyon taszítottak, irritált a LOL kifejezés, viszont mindenki dicsérte a regényeket, így kíváncsi lettem. A löketet végül az adta meg, hogy Marni Bates Magyarországra látogatott, egy ilyen lehetőséget nem hagyhattam ki, így megvettem az egyik művét, és dedikáltattam. A többi már történelem, ahogy szokták mondani.

Sokan álmodoznak arról kiskorukban, sőt igazából később is, milyen jó lenne híresnek lenni, milyen jó lenne, ha mindenki ismerné a nevüket. Biztosan? Mackenzie például nem élvezi a hirtelen jött hírnevet. Tökéletesen jó volt neki úgy, hogy a két legjobb barátján kívül más nem vett tudomást róla. Akkor változik meg minden, mikor legnagyobb baklövését levideózzák, és feltöltik a mindenki által ismert Youtube-ra. Mackenzie-n röhög mindenki, aztán az egyik híres zenekar klipet csinál a videóból, és a lány sztár lesz. A szerelemben azonban továbbra is szerencsétlen, és lehet későn jön rá, hogy elszalasztotta a fiút, akinek nem kellett a felhajtás, hogy észrevegye őt. 

Read More

Rachel Van Dyken: Egyetlen méreg

Mindenki, aki kicsit is többet olvas, tudja, hogy egyre inkább lehetetlen küldetésnek számít egy részes könyveket találni. Olyanokat, aminek nincsen folytatása, sem a szó szokványos értelmében, sem a másik főszereplő szemszögéből, sem akárhogyan máshogy. Úgy érzem, az írók úgy gondolják, ha a regényük bejött a közönségnek, gyorsan írni kell még egyet. Persze kivételek vannak, nem szeretnék túlságosan általánosítani, azonban úgy gondolom, amit leírtam igaz. Én magam szeretem a sorozatokat, ha az első része beszippant, alig várom a következőt. Kimondott kedvencem lett, mikor a második, harmadik kötetben az egyik mellékszereplő kerül előtérbe, így jobban megismerhetjük az illetőt. Gabe személyes kedvenc lett az Egyetlenben, alig vártam, hogy megismerhessem az ő történetét. Nos: koránt sem csupa fény és ragyogás.

Mikor megismertük Gabe-t, azonnal tudtuk, rejtélyes múltja van. Szinte rögtön felkeltette az érdeklődésem, alig vártam, hogy lelepleződjenek a titkok. Igazi rosszfiúként ismerjük meg: egyik lányt fogyasztja a másik után, tele van tetkókkal, és van egy sajátos stílusa. Ezzel szemben Saylor az igazi mintadiák, igazán tehetségesen zongorázik, ám játékából hiányzik a szenvedély. Ő és Gabe egy napon összefutnak (ismét szó szerint...), eleinte taszítják egymást, majd minden megváltozik. Saylor önkéntes munkát vállal egy intézetben, ahol azonnal felkelti figyelmét a Hercegnő. De ki is ő? És mit keres ott Gabe minden nap? A titkok sosem maradhatnak meg örökké, ha kiderülnek, mindent megváltoztathatnak. Megéri ez a kockázatot?

"A zene csak akkor zene, ha lemezteleníti az ember lelkét, ha a szíve vagy szétrobban tőle, vagy összetörik."

Read More

Rebecca Donovan: Elakadó lélegzet

Vannak olyan könyvek, amik nagyon megérintenek minket, így nehéz róluk beszélni. Nem találjuk a szavakat, nem tudjuk, mi az, amivel pontosan ki tudnánk fejezni az érzelmeinket. Annyi minden kavarog bennünk: boldogság, szomorúság, düh, fájdalom. Sosem egyszerű megmondani, miért tetszik valami, miért volt ránk akkora hatással, ám most, mint mindig ezen a blogon, ismét megpróbálkozok ezzel a nehéz feladattal. Ezer éve vágytam már az Elakadó lélegzetre, mikor egy 1+1-es akcióban kihagyhatatlannak bizonyult. Mikor elkezdtem olvasni, tudtam, hogy nem lesz egyszerű könyv, de nem sejtettem, hogy ennyire. Hihetetlen erős érzelmeket váltott ki belőlem, örülök, hogy végre elolvastam.

"Olyan szorosan elzársz magadba mindent, hogy attól félek, egy napon felrobbansz."

Emma Thomas kívülről kissé furcsa lánynak tűnik. Mindössze egyetlen barátja van, nem beszél senkivel, úgy öltözködik, hogy senki ne láthassa a rajta lévő zúzódásokat, igyekszik elrejteni, hogy az élete koránt sem tökéletes. Egy napon azonban felborul az addigra megszokottá vált rendszer, mikor Evan személyében beköszönt a szerelem. Emma kénytelen szembenézni a valósággal, ami magával hozhatja, hogy kiderül az oly gondosan és kétségbeesetten takargatott titka. "Egy lány története az életet megváltoztató szerelemről, a leírhatatlan kegyetlenségről, és a törékeny reményről."

Read More

James Dashner: Halálkúra (Az útvesztő 3.)

Mindig van néhány könyv, sorozat, ami az adott időszakban nagy népszerűségnek örvend, mindenhonnan az folyik, általában a belőle készülő film miatt. Na pont így találkoztam Az útvesztővel. Úgy tűnt, mintha mindenki ezt olvasnám, mindenki imádta (kis túlzással persze), majd a barátnőim is beálltak a sorba, így én sem hagyhattam ki. Teljesen beszippantott az első rész, majd jött a második, ami már nem volt ugyan olyan jó, mint az első, de tetszett. Aztán ott van a Halálkúra. Nagyon-nagyon féltem a könyvtől, sokaktól hallottam, hogy mekkora csalódás volt, bátyám a mai napig nem ért a végére amiben közrejátszik, hogy elég régóta nálam van:D, végül egy molyos kihívás miatt kezdtem el olvasni. Kifejezetten olvastatta magát, izgalmasabb volt, mint a Tűzpróba, viszont Az útvesztő nyomába sem ér.

A regény úgy kezdődik, mint az előző kötet, a Tisztársak azt hiszik, az őrült, életveszélyes hajszának vége, megmenekültek. Persze ez nem igaz, hiszen akkor mi értelme lenne ennek a könyvnek? Thomas úgy érzi, nem bízhat a VESZETT-ben, túl sok mindenre emlékszik már, ám emlékeit nem akarja visszakapni, mikor lehetőséget kap rá. Rajta kívül csupán ketten mondanak még nemet, végül a kis csapat egy újabb gyilkos kalandra vállalkozik, melynek során szembe kell nézniük néhány tomboló Buggyanttal, pár fejvadásszal, majd egy titkos szervezet csap le rájuk. Túlélheti-e bárki a Halálkúrát? Hát nem mindenki, az biztos...

"Nem találgathatjuk folyton, vajon mit akarhattak. Néha azért csinálnak valamit, hogy én pont az ellenkezőjét tegyem annak, amiről azt hiszik, hogy én azt hiszem, hogy ők azt hiszik, hogy tenni fogom. "

Read More

Cynthia Hand: Angyalsors

Nem egy fantasyt olvastam már, viszont az angyalok egészen mostanáig elkerültek, valószínű ezért is érdekelt annyira Cynthia Hand sorozata. Kíváncsi voltam, mit lehet kihozni egy ilyen témából, és egyáltalán hogyan ábrázolja az angyalokat, milyen tulajdonságaik vannak, stb. Nagy reményekkel álltam neki az Angyalsorsnak, hiszen rengeteg jó értékelés kering róla a világhálón, mégis úgy érzem, egy kicsit csalódtam. Egyáltalán nem volt borzalmas, élveztem is, de akad pár dolog, amin javítani lehetne, vagy éppen ki kellett volna hagyni, de lehet, azt csak én nem szerettem/szeretem.

A regény középpontjában Clara Gardner áll, kinek ereiben angyalvér csörgedezik, így kiemelkedik az egyszerű emberek közül: okosabb, gyorsabb, erősebb. Nem elég, hogy nem szabad feltűnést keltenie, még rendeltetése is van, amit azonban nehéz pontosan megfejteni. Kénytelen új városba költözni, ahol megismerkedik - szó szerint - álmai fiújával, Christiannel. Clara kezd közel kerülni hozzá, mikor felbukkan Tucker, és mindent összezavar. Vajon Clara képes lesz teljesíteni rendeltetését? Vajon kit választ? És egyáltalán: mi is ez az egész?

"Jártál már olyan helyen, amit elvileg imádnod kellett volna, de egyfolytában hazavágyódtál?"

Read More

J. Lynn: Várok rád

Tudni kell rólam, hogy nagyon imádom a Luxen-sorozatot, így mikor megláttam, hogy Jennifer L. Armentroutnak, érkezik egy új, bár álnéven írt regénye magyarul, nagyon megörültem. Kíváncsi lettem, más műfajban mit alkot, reméltem legalább olyan jót, mint fantasyben. Nagyon akartam olvasni, ám meglepően sokáig tolódott, ugyanis kissé tartottam is tőle, és sajnos nem alaptalanul. Félreértés ne essék, egyáltalán nem volt rossz, viszont úgy érzem, hiányzott belőle az, ami kiemelte volna a könyvet a többi hasonló közül. 

A cselekmények középpontjában Avery Morgansten áll, aki, menekülve az öt évvel korábbi rettenetes történések elől, beiratkozik egy, az otthonától több ezer kilométerre lévő egyetemre. Mindent eltervezett, ám nem is sejti, hogy Cameron Hamilton szikrázó kék szemével ó, tökéletes kinézetével összetörheti az oly gondosan felépített jövőt. Mindezek mellett a lány fenyegető hívásokat és e-maileket kezd kapni, így kénytelen szembenézni azzal az éjszakával és következményeivel, amit legszívesebben elfelejtene. 

Read More