Colleen Hoover... Nem is tudom mit írhatnék róla, amit még nem írtam le ezerszer. Minden olvasott regényével egyre jobban és jobban imádom őt, mindig valami csodálatosat alkot. Olyat, ami a szívemhez nő. Összetör, megsirat, meglep, megnevettet. Eljutottam arra a szitre, hogy a fülszöveget sem kell elolvasnom ahhoz, hogy tudjam, szeretni fogom a következő kézbe vett művét szeretni fogom. Sőt, szeretem teljesen ismeretlenül olvasni őket, hogy minél nagyobb meglepetés legyen a történet. A November 9 is tökéletesen beleillik a sorba, de közben, ahogy CoHo minden regénye, van, amiben kitűnik. Hogy miben? Erről természetesen kicsit később. Annyit azért így az elején is elárulok, hogy újra kedvencet avattam.
"Egy szerelmi történet egy srác (én) és egy lány (Fallon) között.
Azt hiszem.
Nevezhetünk-e valamit szerelmi történetnek, ha nem is végződik szerelemmel?
A rejtélyek véget érnek, mikor a rejtély megoldódik.
Az életrajz befejeződik, mikor az élettörténetet elmondták.
Talán akkor tévedek. Talán ez nem szerelmi történet. Ha engem kérdezel... Talán azt mondanám, ez tragédia.
Mindegy mi ez - hogyan végződik - megígérem, hogy elmondom. Így minden további nélkül...
Egyszer volt, hol nem volt, találkoztam egy lánnyal.
A lánnyal." *
"When you find love, you take it. You grab it with both hands and you do everything in your power not to let it go. You can’t just walk away from it and expect it to linger until you’re ready for it."Történet szempontjából igazából rámondhatjuk a könyvre, hogy tipikus, ugyan arra a sémára épül, mint CoHo összes eddigi regénye. Ugyan sajnos még nem olvastam el mindegyiket, de a nagy részét igen, ezért merem ezt így kijelenteni. Nehogy félreértsetek, ez nem különösebben kritika, mert mindig élvezem, ha jó valami, az jó, mindegy, milyen műfaj, vagy olvastam-e hasonlót. Ez a regény is különleges. Kezdve azzal, hogy főszereplőink minden év November 9-én találkoznak, közben pedig nem tartják a kapcsolatot. És az olvasó sem kap többet ennél. Máskor utálni szoktam, ha ugrálunk az időben, hogy nem tudok mindent, nehezebben áll össze a kép, itt viszont nem zavart. Valószínű azért, mert ez a November 9 lényege, de azért gondolom így is értitek, mire akartam kilyukadni.
Számomra mindig érdekes volt, hogy a követkző évben milyenek lesznek a karakterek. Mert szerencsére mindig változtak. CoHo nagyon jól érzékeltette, hogy egy év alatt sok minden változhat és változik is. Senki sem ugyan az az ember, aki 365 nappal ezelőtt volt. És persze ahogy haladtunk előre, a múltat is egyre inkább felfedezhettük. Kicsit sokkolt, kicsit mégsem, és vártam, mikor derül ki az egész. Nem feltétlenül azért, hogy bonyodalmat okozzon, de talán mégis. Mert szeretek izgulni egy könyvön, teljesen mindegy, hogy romantikus vagy éppen disztópia. Erről a múltbeli eseményről azonban nem akarok túl sokat írni, nem akarom senkinek sem elspoilerezni, sokkal jobb, ha olvasás alatt átélitek. (Ahogy egyébként minden könyv esetében. :D)
Szinte mindegyik szereplőt megszerettem, egyedül Fallon apját nem bírtam. De őt nagyon nem. Számomra felfoghatatlan, hogy viselkedhet így egy szülő. Nem igazán támogatta Fallont a saját döntéseiben, inkább a saját akaratát igyekezett ráerőltetni a lányára. Meg egyszerűen ahogy beszélt vele időnként... Tudjátok van az a kép, valami ilyesmi szöveggel: "valakinek szüksége lenne egy pacsira. Az arcába. Egy székkel." Na hasonlóan éreztem az apával kapcsolatban. És megértem azt is, Benton miért nem tudta elviselni, és miért ment oda hozzájuk az elején. Azon kívül persze, hogy elindítsa a cselekményt. :D
És ha már ennyit emlegettem a két főszereplőt, Fallont és Bentont, akkor illene végre írnom is róluk. Mindkettejüket nagyon megszerettem, a párosukat pedig még inkább. Teljesen jól működtek együtt, és végig szurkoltam értük, azért, hogy legyőzzenek minden nehézséget, a múltét és a jelenét is. Jó, tudom, ez minden romantikus regény lényege, de akkor is... Ők most különösen a szívemhez nőttek. Annak ellenére, hogy évente csak egyszer találkoztak, és érintkeztek bármilyen formában, egyszerűen megvolt közöttük a kémia. Nem azt mondom, hogy nem volt furcsa időnként, hogy például (SPOILER, kijelöléssel olvasható) Bentonnak közben barátnője lett, de valamilyen szinten meg együtt volt Fallonnal. Mármint nem teljesen, aki olvasta az valószínűleg érti, mire gondolok itt. (SPOILER vége), de egyszerűen szerettem őket, és kész.
Azt hiszem elég egyértelmű, mennyire beleszerettem ebbe a könyvbe, és bár a Maybe Someday-t nem múlta felül (már csak a zene miatt is esélytelen:D), kétségtelen, hogy az egyik legjobb CoHo regény, amit olvastam. Már az első fejezet közepén biztos voltam abban, hogy kedvenc lesz. És tényleg így lett. Ha valaki szereti Colleen Hoover stílusát, annak ez is kihagyhatatlan. De persze, aki szereti a romantikus, Young Adult regényeket, annak is megéri elolvasni. Már sokszor írtam, én imádtam.
Szerző: Colleen Hoover
Cím: November 9
Oldalak száma: 310
Megjelenés: 2015
Kiadó: Atria
Borító: Mindkettő tetszik, de az amerikait jobban kedvelem
Kedvenc szereplő: Benton
Legkevésbé kedvelt szereplő: Fallon apja
Ami tetszett: Az alapötletet különösen imádom
Ami nem tetszett: Hát ilyen nem igazán volt
Kedvenc idézet: "Everyone has scars,” she says. “A lot of them even worse than mine. The only difference is that mine are visible and most people’s aren’t.”"
*Az eredeti fülszöveg saját fordításban.
