2013-ban hirtelen felindulásból rendeltem elő az Obszidiánt, nem is sejtve, hogy újabb kedvenc sorozatot fogok avatni. Akkor még hol érdékelet, hol úgy voltam vele: "áá ez nem nekem való", de mégis pénzt adtam érte. A sors keze volt ez. :D Most, két évvel később eljutottam a sorozat ötödik, egyben utolsó részéhez, hamar bedaráltam, és aztán ürességet hagyott maga mögött. Sosem egyszerű egy széria végére érni, ami évekig biztos pontot nyújtott, de ugyanakkor öröm is. Már ha persze nem csalódunk benne. De szerencsére, ez nem történt meg.
Az előző részekhez képest talán ebben volt a legtöbb akció, de ez érthető, hiszen ez a lezárás, annak pedig nagy durranásnak kell lennie. Ennek ellenére Jennifer ügyesen beleépítette a romantikát is, ami tökéletesen ellensúlyozta a kissé komor hangulatot, és a tömény izgalmat. Hagyott idő a megnyugvásra, mikor már majd kiugrott a szívem a helyéről izgalmamban. Hihetetlen mennyiségű érzelem futott át rajtam olvasáskor, folyton volt min aggódni, sőt rettegni is! De ott volt a boldogság, azonban a szomorúság is. Mindemellett rengeteget nevettem. Egyszerűen hihetetlen, némelyik poén mennyire perverz, vagy éppen buta volt, mégis mindig elérte a célját nálam ezekkel az írónő. Jó volt, hogy ilyenre is futotta a sok komolyság mellett.
"– Készen vagytok? – Archer már nyitotta is az ajtót. – Mit gondoltok, kiről kaptam ma híreket? – Elhallgatott, amikor Daemon kivonult előtte. – Nem, te segg, nem Justin Bieberről, és nem vagyok belé szerelmes! Mi a franc…? "