Aki olvassa a blogot, tudhatja, hogy az
Időtlen szerelem trilógia első két része nem aratott nálam osztatlan sikert, bár a
Zafírkék mutatott némi fejlődést az első kötethez képest. Mikor belekezdtem a
Smaragdzöldbe, nem vártam túl sokat, egyrészt, így nem érhetett akkora csalódás, másrészt elkövettem azt a hibát, hogy megnéztem a második részből készült filmet, az pedig tartalmazott szinte minden fontos jelenetet az utolsó könyvből. Éppen ez miatt történhetett meg az, hogy már kezdtem megérteni, miért is szeretik ennyire ezt a sorozatot. Kifejezetten tetszett, bár kedvenc sosem lesz.
A történet ugyan ott folytatódik, ahol az előző rész végén befejeződött, Gwendolyn rettenetesen szenved Gideon miatt, azonban ez valamiért nem zavart annyira, mint általában szokott. Lehet azért, mert egészen hamar megemberelte magát, mert volt fontosabb dolga is? Vagy inkább azért, mert most először éreztem izgalmat a trilógia olvasása alatt. Kifejezetten meglepődtem, mikor faltam a sorokat, mert végre igazán érdekelt, mi fog történni. Mi lesz majd a vége ennek az egésznek. Bár nem okozott túlzott meglepetést a fordulat (talán csak az egyik), mert sejthető volt, mégis hatásos lett.
