John Green - David Levithan: Will & Will

John Green nagy kedvencem lett a Csillagainkban a hibával, majd másik két könyvében sem kellett csalódnom, így egyértelmű volt, hogy a Will & Will-t is olvasnom kell, ám bevallom, kicsit még az imádatom ellenére is tartottam tőle. Hogy miért? Először is, mivel Green ezt nem egyedül írta, és nem ismertem korábban David Levithan munkásságát, bár hallottam róla jókat. Aztán attól is tartottam, milyen lesz, hogy ketten írták. Mennyire lesz eltérő az egész, egyáltalán mire számítsak? Mindehhez hozzáadódik, hogy a fülszöveg is elrettentet egy kicsit, mégis belevágtam, és szerencsére pozitívan csalódtam.

A regény története egy abszurdnak mondható helyzettel indul, ugyanis Will Grayson találkozik Will Graysonnal. Eddig külön utakon jártak, ám a sors közbeszólt, és egy nagyon különös helyen megismerkednek. Aztán életük megváltozik, elkezdődik valami új és váratlan, hogy a végén egy musicalben egyesüljön minden és mindenki.

"(…) amikor valami szétesik, akkor nem pusztán azért nem lehet összerakni, mert darabokra tört. hanem azért sem, mert kis szilánkoknak nyoma veszett: így a megmaradt darabkák akkor sem illenének össze, ha akarnánk. óhatatlanul megváltozik az egész alakzat."

Mint már írtam, a történet miatt tartottam a könyvtől, ugyanakkor ez volt az, ami miatt el akartam olvasni. Jogos lenne a kérdés, hogy ez hogyan lehetséges, ám vannak olyan dolgok, amikre egyrészt kíváncsiak vagyunk, másrészt viszont nem akarjuk megismerni. Példának okáért ott van az ismert mondás: az érzés, mikor be akarod fejezni a könyvet, de nem akarod befejezni a könyvet. Ott van egyszerre a két érzés, hiszen kíváncsi vagy, de tudod, ha a végére érsz, nem lesz tovább, el kell szakadnod az imádott történettől, szereplőktől.

Már az olvasás kezdetekor rá kellett jönnöm, hogy a Will &Will fülszövege csupán egy aprócska darabot fed fel a cselekményből. Épp csak a kezdetét, mert ez a történet sokkal többről szól. A barátságról, a másságról, az elfogadásról, a küzdésről. Az életről. Az egyik oka, amiért nagyon megszerettem a regényt, az az, hogy nem klisés. Nem a megszokott témával foglalkozik, kiáll olyan dolog mellett, amit sokan elleneznek, ugyanis az egyik Will legjobb barátja meleg. Ez végigkíséri az egész művet, mivel Mini Cooper musicalt készít az életéről, hogyan és mikor kezdte el felvállalni másságát, és mit szóltak ehhez a többiek. Személy szerint sosem értettem, miért ítélünk el valakit olyan dolgokért, amiről nem tehet. Ezen az állásponton volt az egyes számú Will is, épp ezért is alakult úgy, hogy megkedveltem a karaktert.

A barátság egy olyan téma, amit kevesen írnak le. Olyan érzésem van ezzel kapcsolatban, mintha úgy gondolnák, csak a romantikával lehet egy könyvet eladni. Pedig nem. Nem azt mondom, hogy a szerelmi szálnak hiányoznia kell, mert itt is van, de jó volt olyan regényt olvasni, amiben ennek a szoros köteléknek lett központi szerepe. A két író fantasztikusan mutatja be a barátság minden fajtáját, nehézségét és örömforrását. Nem köntörfalaznak, mert igenis megtörténhet, hogy egy barátnak hitt személyről kiderül, hogy hazudott neked, játszott veled. Egyáltalán nem egyszerű ezt feldolgozni, pláne ha egy olyan dologban árultak el, mint a második számú Will esetében történt. Mindezek mellett természetesen ott van Mini Cooper és az egyes számú Will barátsága, ami ugyan nem csupa fény és csillogás, de igaz. Mindig ott vannak egymásnak, segítenek az őrült dolgok megvalósításában, felkelnek hajnalban, mert a legjobb barátjuknak szüksége van rájuk. Ez egy olyan dolog, amit nem szabad elengedni. Küzdeni kell érte.

Említettem, hogy féltem attól, mennyire fog különbözni John Green és David Levithan stílusa, végül rá kellett jönnöm: nagyon. Szerencsére azonban ez így volt rendjén, kellett ez az ellentét, hogy érzékeltessék a két Will különbségét. Kettes számú Will esetében nagyon tetszett, hogy minden mondat kisbetűvel kezdődött, ezzel is átadva azt, hogy depressziós. Mindkét főszereplő esetében jól sikerült a szóhasználat, a tetteik, nem folyt egybe, nem lehetett elfelejteni, kinek a szemszögéből olvasunk is éppen. (Bár a végén, mikor a két szál összeért, már nehezebb volt, de azért sikerült szétválasztani a két karaktert magamban.)

Will Graysont megkedveltem. Tudom, rossz poén. De tényleg, mindkettejüket, de egyszerűen nem tudom miért. Volt bennük valami (talán a stílusuk?), ami miatt a szívemhez nőttek, még ha nem is annyira, mint Mini Cooper, akinek a neve volt az első, ami miatt megnevettetett. Imádtam a neve és a testmérete közötti kontrasztot, a megszólalásait, a musical ötletét, a fanatikusságát, hogy igazán hitt valamiben. Nem mondom, hogy mennyire tökéletes karakter, mert egyáltalán nem az. De a hibái teszik valósághűvé. Az egyetlen, akit egyáltalán nem tudtam megszeretni a "tette" ellenére sem, az Maura. Már az elején sem tudtam megkedvelni, egyszerűen ellenszenves volt, amire egy jó nagy lapáttal tett rá az árulása. És még csak nem is bánta meg túlságosan...

"Belegondolok mennyi minden múlik a legjobb baráton. Amikor az ember reggel fölkel, egyszerűen csak kilendíti a lábát a padlóra, és feláll. Nem húzódik ki óvatosan az ágy szélére, hogy lenézzen, és meggyőződjön róla, biztos megvan-e a padló. A padló mindig megvan. Hacsak egy nap el nem tűnik."

Nagyon-nagyon örülök, hogy végül elolvastam ezt a könyvet. Nem egyszer nevettetett meg, fergeteges poénjai voltak, szerethető karakterek, érdekes stílus, nem megszokott téma. Mindenkinek el kellene olvasnia, de úgysem tetszene mindenkinek. Olyan könyv nem létezik. Sőt! Akinek nem jött be eddig John Green egyik könyve sem, az ezt sem fogja szeretni. Aki viszont kedveli az írókat, ezt is szeretni fogja.

Szerző: John Green és David Levithan

Cím: Will & Will (Will Grayson, Will Grayson)

Oldalak száma: 305

Megjelenés: 2015 (2010)

Kiadó: Maxim

Borító: Nem tetszik :(

Kedvenc szereplő: Mini Cooper

Legkevésbé kedvelt szereplő: Maura

Ami tetszett: A két ellentétes stílus, a poénok, az alapötlet

Ami nem tetszett: Maura árulása

Kedvenc idézet: "Azt eldöntjük, hogy akarunk-e valakinek a párja lenni. De barátok egyszerűen csak vagyunk."