A történet ugyan ott folytatódik, ahol az előző rész végén befejeződött, Gwendolyn rettenetesen szenved Gideon miatt, azonban ez valamiért nem zavart annyira, mint általában szokott. Lehet azért, mert egészen hamar megemberelte magát, mert volt fontosabb dolga is? Vagy inkább azért, mert most először éreztem izgalmat a trilógia olvasása alatt. Kifejezetten meglepődtem, mikor faltam a sorokat, mert végre igazán érdekelt, mi fog történni. Mi lesz majd a vége ennek az egésznek. Bár nem okozott túlzott meglepetést a fordulat (talán csak az egyik), mert sejthető volt, mégis hatásos lett.
Nagyon örültem, hogy itt már nem éreztem azt, mintha csak egy nagyon hosszú epilógust olvasnék, mivel ez a lezáró kötet, muszáj volt mindent megoldani, kifejteni. Imádtam, hogy végre összeállt a kép, megtudtuk azokra a kérdésekre a választ, amik a Rubinvörös óta felmerültek. Említettem már, hogy izgultam, de azt nem tudom, hogy sikerült pont most elérnie ezt az írónőnek úgy, hogy nagyon sok mindent tudtam a cselekményből. Mégis volt valami plusz. Hát igen: ő is fejlődhet.
Mindezek mellett örültem, hogy végre tényleg összeért a két cselekményszál: Lucy és Paul része a jelennel. Egyébként is ez volt az a rész, amiért folytattam a sorozatot, kíváncsi voltam, mi sülhet ki ebből az egészből. Azonban továbbra is túl sok minden történik pár nap alatt, így nem is kap egy-egy esemény nagyobb jelentőséget, mert csak átrohanunk rajtuk. Pont ezért viszont gyorsan olvasható, hiszen pörög ezerrel a történet.
Gwendolyn egy érdekes karakter, három rész alatt nem tudott belőlem különösebb érzelmeket kiváltani. Nem utáltam, nem tett semmi olyat, amiért ez bekövetkezett volna, teljesen értehtőek voltak a reakciói, azonban egyszerűen képtelen voltam megszeretni. Hiába szerepel sokat főhősként, egyszerűen csak volt, mint egy állandó, kiírhatatlan tényező.
Gideont a végére már majdnem megszerettem, de csak majdnem. Továbbra is rejtély számomra, miért ekkora imádat tárgya, egyszerűen sem az általános viselkedését, sem a cselekedeteit nem találtam egetrengetőnek. De ez nem is akkora baj, vannak épp elegen, akik szeretik őt, felesleges nekem is beállnom a sorba. Na meg lassan már órákba telne felsorolnom a könyves álompasi listámat. :D
Lucyt és Pault is egészen megkedveltem, megértettem döntésük okát is, de közben pedig mégsem. Valahogy számomra ellentétesnek bizonyultak az indokaik a későbbiek szempontjából. A többi szereplő közül Leslei az, aki sikerült tényleg megszeretnem, igazi jóbarát volt. De Xemerius az, akit imádok. Miatta kér lett volna kihagyni a sorozatot, nagyon cuki és vicces volt.
Nem bántam meg, hogy elolvastam a trilógiát, de összességében csalódás volt számomra, ha azt vesszük, mennyire jó értékeléseket lehet róla olvasni. Jelenleg úgy tudom, ebből a részből is készül film, ezt pedig biztos megnézem majd, noha úgysem lesz sok köze majd a regényhez.
Szerző: Kerstin Gier
Cím: Smaragdzöld (Smaragdgrün)
Oldalak száma: 444
Megjelenés: 2012 (2010)
Kiadó: Könyvmolyképző
Borító: A színe nagyon tetszik
Kedvenc szereplő: Xemerius
Legkevésbé kedvelt szereplő: A gróf
Ami tetszett: Hogy válaszokat kaptunk
Ami nem tetszett: Hogy túl sok midnen történt pár nap alatt
Kedvenc idézet: -
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése