2017. február 6., hétfő

Ruta Sepetys: Tengerbe veszett könnyek

Tizenöt nap. Ennyi ideje fejeztem be a Tengerbe veszett könnyeket, és még mindig küszködök az értékelés megírásával. Nem tudom, hol kezdjem, aztán hol folytassam. Úgy érzem, nincs elég szó arra, amit ki szeretnék fejezni. Mondatokat kéne formálni, olyanokat, amik visszaadják azokat az érzéseket, amik eltöltöttek a könyv olvasásakor. Lehetetlen feladatnak tűnik, de már ennyi is sokat mond. És azért mégis megpróbálom, mint mindig. Ruta Sepetys Árnyalatnyi regény című művéről írt bejegyzésemet is hasonlóan kezdtem (ITT elolvashatjátok), azt hiszem, ez lesz nálam az írónő jellegzetessége, és ez így is van jól. Imádom, amilyen érzelmeket kivált belőlem, ahogy vegyíti a történelmi eseményeket a fikcióval. Fantasztikusat alkotott most is, kedvencet avattam.

A második világháború Kelet-Poroszországban a végéhez közeledik. Több ezer menekült próbál kiszakadni, eljutni a szabadsághoz túllépve minden megpróbáltatáson. Megannyi különböző nemzetiség, életkor, múlt és titkok. Most mégis többen együtt próbálnak meg túlélni. Joana, a litván nővér, Florian, a porosz restaurátor és Emilia, a lengyel fiatal lány útja is keresztezi egymást, kialakítva olyan kapcsolatokat, amikre nem számítottak. Közös úticéljuk a Wilhelm Gustloff hajó, ami civileket és sebesült katonákat menekít a front elől. Mikor úgy tűnik, egyszer minden jóra fordul, megtörténik a tragédia. Minden embernek, nemtől, nemzetiségtől és kortól függetlenül együtt kell küzdenie a túlélésért. 

"Vajon a történelem eltűnhet, ha vérrel írják?"
A második világháború borzalmairól, a munkatáborokról mindenki hallott már, tanult róla, a Wilhelm Gustloff katasztrófája azonban kevésbé ismert. A könyv olvasása előtt én sem tudtam róla, ami hihetetlen, hiszen több, mint kilencezer ember halt meg a hajó elsüllyedésekor. Ez nagyjából hatszor annyi, amennyi életet a Titanic követelt. Úgy érzem, ez a könyv emléket is állít mindazoknak, akik akkor vesztették életüket. Annak a rengeteg embernek, akik reménykedtek, akik azt hitték, sikerült, majd a soros közbe szólt. Egészen a katsztrófáig jól bírtam az olvasást, persze előtte is megviselt már, de akkor tört el bennem valami. Jobb, ha az ember olyankor olvassa a könyvet, amikor semmit nem kell csinálnia, és nem vizsgaidőszakban.

A Wilhelm Gustloff

Annak ellenére, hogy a katasztrófa tört össze leginkább, meglepően kicsi része csak a történetnek. A hajóig vezető út sokkal nagyobb részt takar le. És ezek sem kevésbé megrázóak és szívszorítóak. És most nem feltétlenül az esetleges halálokra gondolok, azok, akik nem bírták tovább, vagy azok, akiktől elvették az életüket. Nem. A csellengő kisfiú jelenlétével még inkább szíven ütött a valóság. Hogy ez igenis megtörtént, nem számított semmi. Ki vagy, ki voltál, mennyi idős vagy. Az, hogy hol születtél viszont nagyon is. Ebbe viszont nem szeretnék most belemenni, úgyis mindenki tudja a részleteket.

"Nem lehetünk eléggé óvatosak, Hannelore. Attól, hogy valaki kopog az ajtón, még nem muszáj kinyitni. Édes kicsi lány, néha farkasok vannak az ajtónál. Ha nem vigyázunk, felfalnak."
Minden szomorú és borzasztó dolog mellett csodáltam a szereplők kitartást. Azt az erőt, ami kellett, hogy minden reggel felkeljenek, és továbbmenjek. Ne adják fel, ne válasszák a könnyebbik utat. És az összetartásukat is csodáltam. Támogatták egymást, mégha csak arra az időre is, amíg együtt voltak, utána természetesen fontosabb lett a saját biztonságuk. A főszereplők közül mind a hárman a szívemhez nőttek, nagyon megszerettem mindegyiküket, talán azért is fájt sokszor olvasni a sok megpróbáltatásról, amit át kellett élniük. Szerettem Joanát, és hogy mindenkinek megpróbált segíteni kérdés nélkül. Szerettem Emiliát, akinek ilyen fiatalon került olyan helyzetbe, amilyenbe. És Floriant is nehéz nem megszeretni a sajátos bosszúja ellenére sem. Vagy éppen a miatt is kedveli meg az ember. Ki tudja?

Ragozhatnám még tovább, de azt hiszem ennyi is elég, ennyi is átadja valamennyire, hogy mennyire fantasztikus élmény volt. Tartom magam ahhoz, amit az Árnyalatnyi reménynél is írtam. Ezt tenném kötelezővé. Sokkal többet meg lehet tanulni Ruta Sepetys két regényéből, mint a száraz tananyagból. Sokkal jobban meg lehet érteni, át lehet érezni. Azt is imádtam, hogy az írónő mennyi kutatómunkát végzett a regény érdekében, meg is látszott rendesen, e nélkül biztos nem lett volna ilyen jó. Ja, igen, plusz pont Lina megemlítéséért, de ez már tényleg csak a hab volt a tortán.

Szerző: Ruta Sepetys
Cím: Tengerbe veszett könnyek (Salt to the Sea)
Megjelenés: 2016 (2016)
Oldalak száma: 384
Kiadó: Maxim
Borító: Nagyon tetszik, igazán kifejező
Ami tetszett: Minden!!
Ami nem tetszett: --
Kedvenc szereplő: Ha muszáj választani, akkor Joana és Florian, de majdnem mindenkit megszerettem
Legkevésbé kedvelt szereplő: Alfred, róla nem írtam, de ő tényleg idegesített
Kedvenc idézet: "Amikor azt hinnéd, hogy ez a háború elvett tőled mindent, amit szerettél, találkozol valakivel, és rájössz, hogy még tudsz valamit adni."

A recenziós példányért hálás köszönetem a Maxim kiadónak!

0 megjegyzés:

Megjegyzés küldése