Ruta Sepetys: Tengerbe veszett könnyek

Tizenöt nap. Ennyi ideje fejeztem be a Tengerbe veszett könnyeket, és még mindig küszködök az értékelés megírásával. Nem tudom, hol kezdjem, aztán hol folytassam. Úgy érzem, nincs elég szó arra, amit ki szeretnék fejezni. Mondatokat kéne formálni, olyanokat, amik visszaadják azokat az érzéseket, amik eltöltöttek a könyv olvasásakor. Lehetetlen feladatnak tűnik, de már ennyi is sokat mond. És azért mégis megpróbálom, mint mindig. Ruta Sepetys Árnyalatnyi regény című művéről írt bejegyzésemet is hasonlóan kezdtem (ITT elolvashatjátok), azt hiszem, ez lesz nálam az írónő jellegzetessége, és ez így is van jól. Imádom, amilyen érzelmeket kivált belőlem, ahogy vegyíti a történelmi eseményeket a fikcióval. Fantasztikusat alkotott most is, kedvencet avattam.

A második világháború Kelet-Poroszországban a végéhez közeledik. Több ezer menekült próbál kiszakadni, eljutni a szabadsághoz túllépve minden megpróbáltatáson. Megannyi különböző nemzetiség, életkor, múlt és titkok. Most mégis többen együtt próbálnak meg túlélni. Joana, a litván nővér, Florian, a porosz restaurátor és Emilia, a lengyel fiatal lány útja is keresztezi egymást, kialakítva olyan kapcsolatokat, amikre nem számítottak. Közös úticéljuk a Wilhelm Gustloff hajó, ami civileket és sebesült katonákat menekít a front elől. Mikor úgy tűnik, egyszer minden jóra fordul, megtörténik a tragédia. Minden embernek, nemtől, nemzetiségtől és kortól függetlenül együtt kell küzdenie a túlélésért. 

"Vajon a történelem eltűnhet, ha vérrel írják?"

A második világháború borzalmairól, a munkatáborokról mindenki hallott már, tanult róla, a Wilhelm Gustloff katasztrófája azonban kevésbé ismert. A könyv olvasása előtt én sem tudtam róla, ami hihetetlen, hiszen több, mint kilencezer ember halt meg a hajó elsüllyedésekor. Ez nagyjából hatszor annyi, amennyi életet a Titanic követelt. Úgy érzem, ez a könyv emléket is állít mindazoknak, akik akkor vesztették életüket. Annak a rengeteg embernek, akik reménykedtek, akik azt hitték, sikerült, majd a soros közbe szólt. Egészen a katsztrófáig jól bírtam az olvasást, persze előtte is megviselt már, de akkor tört el bennem valami. Jobb, ha az ember olyankor olvassa a könyvet, amikor semmit nem kell csinálnia, és nem vizsgaidőszakban.

A Wilhelm Gustloff

Annak ellenére, hogy a katasztrófa tört össze leginkább, meglepően kicsi része csak a történetnek. A hajóig vezető út sokkal nagyobb részt takar le. És ezek sem kevésbé megrázóak és szívszorítóak. És most nem feltétlenül az esetleges halálokra gondolok, azok, akik nem bírták tovább, vagy azok, akiktől elvették az életüket. Nem. A csellengő kisfiú jelenlétével még inkább szíven ütött a valóság. Hogy ez igenis megtörtént, nem számított semmi. Ki vagy, ki voltál, mennyi idős vagy. Az, hogy hol születtél viszont nagyon is. Ebbe viszont nem szeretnék most belemenni, úgyis mindenki tudja a részleteket.

"Nem lehetünk eléggé óvatosak, Hannelore. Attól, hogy valaki kopog az ajtón, még nem muszáj kinyitni. Édes kicsi lány, néha farkasok vannak az ajtónál. Ha nem vigyázunk, felfalnak."

Minden szomorú és borzasztó dolog mellett csodáltam a szereplők kitartást. Azt az erőt, ami kellett, hogy minden reggel felkeljenek, és továbbmenjek. Ne adják fel, ne válasszák a könnyebbik utat. És az összetartásukat is csodáltam. Támogatták egymást, mégha csak arra az időre is, amíg együtt voltak, utána természetesen fontosabb lett a saját biztonságuk. A főszereplők közül mind a hárman a szívemhez nőttek, nagyon megszerettem mindegyiküket, talán azért is fájt sokszor olvasni a sok megpróbáltatásról, amit át kellett élniük. Szerettem Joanát, és hogy mindenkinek megpróbált segíteni kérdés nélkül. Szerettem Emiliát, akinek ilyen fiatalon került olyan helyzetbe, amilyenbe. És Floriant is nehéz nem megszeretni a sajátos bosszúja ellenére sem. Vagy éppen a miatt is kedveli meg az ember. Ki tudja?

Ragozhatnám még tovább, de azt hiszem ennyi is elég, ennyi is átadja valamennyire, hogy mennyire fantasztikus élmény volt. Tartom magam ahhoz, amit az Árnyalatnyi reménynél is írtam. Ezt tenném kötelezővé. Sokkal többet meg lehet tanulni Ruta Sepetys két regényéből, mint a száraz tananyagból. Sokkal jobban meg lehet érteni, át lehet érezni. Azt is imádtam, hogy az írónő mennyi kutatómunkát végzett a regény érdekében, meg is látszott rendesen, e nélkül biztos nem lett volna ilyen jó. Ja, igen, plusz pont Lina megemlítéséért, de ez már tényleg csak a hab volt a tortán.

Szerző: Ruta Sepetys

Cím: Tengerbe veszett könnyek (Salt to the Sea)

Megjelenés: 2016 (2016)

Oldalak száma: 384

Kiadó: Maxim

Borító: Nagyon tetszik, igazán kifejező

Ami tetszett: Minden!!

Ami nem tetszett: --

Kedvenc szereplő: Ha muszáj választani, akkor Joana és Florian, de majdnem mindenkit megszerettem

Legkevésbé kedvelt szereplő: Alfred, róla nem írtam, de ő tényleg idegesített

Kedvenc idézet: "Amikor azt hinnéd, hogy ez a háború elvett tőled mindent, amit szerettél, találkozol valakivel, és rájössz, hogy még tudsz valamit adni."

A recenziós példányért hálás köszönetem a Maxim kiadónak!

Read More

Ruta Sepetys: Árnyalatnyi remény

Elég sokszor leültem már a laptopom elé, hogy megírjam ezt a bejegyzést, de sosem sikerült. Még most sem tudom, mit is fogok írni Ruta Sepetys regényéről, mert olyan szinten hatott rám, hogy még mindig nehezen tudom megfogalmazni az érzéseimet. A miérteket pedig pláne. De úgy érzem, ez is sok mindent elmond. Még évekkel ezelőtt figyeltem fel először az Árnyalatnyi reményre, majd tavaly nyáron megvettem, az olvasáshoz viszont csak idén jutottam el, mert kell hozzá egy bizonyos hangulat. Már az elején tudtam, hogy nem lesz könnyű olvasmány, de nem gondoltam volna ennyire. De végül kedvencem lett. Ez a könyv egyszerre borzasztó és lenyűgöző, megrázó és csodálatos, szívszorító és szívmelengető.

1941-ben járunk, mikor a szovjet titkosrendőrség Szibériába deportálja az akkor tizenöt éves Linát anyjával és öccsével együtt. A lány édesapja is hasonló borzalmakat él át családjától elszakítva, majd egy munkatáborban halálra ítélik. Linának fogalma sincs róla, miért történnek velük ezek a szörnyű dolgok, de tudja, küzdenie kell. Mindent kockára tesz, hogy rajzaival üzenni tudjon, elmesélje történetüket, és persze reméli, ezek a rajzok édesapjához is eljutnak. Lina és családja hosszú utat tesznek meg, megannyi megpróbáltatást élnek át nap mint nap, és csak a szeretet és a remény marad meg nekik. Vajon ennyi is elég a túléléshez?

"Meghalni nehezebb, vagy annak nehezebb, aki életben maradt?"

Úgy érzem, mostanában sokszor írtam le egy-egy könyv értékelésekor, hogy nem éppen abba a műfajba tartozik, amit általában olvasok. Nos, ez most is igaz. Sosem vonzottak igazán a történelmi könyvek, egyedül az Árnyalatnyi remény keltette fel az érdeklődésem a magas molyos százaláka miatt. Mint oly sokszor, most is hallgattam a molyok véleményére, és egy újabb kedvencet avathattam. Hogy miért? Nehéz megmondani, olyan mélységekig hatott rám a regény, amiket nehéz szavakba önteni. Valószínűleg nem élveztem volna ennyire, ha nem keveredik a fikció a valósággal, nekem szükségem van a képzelet szülte dolgokra, mikor olvasok. Itt a szereplők kitaláltak, azonban a történelmi háttér a kemény valóságot mutatja be. 

Mindenki tanult a munkatáborokról, mindenki tudja, mik történtek, ám tanulni róla nyers információkat és saját szórakozásunkra olvasni a témában két külön dolog. Utóbbi engem teljesen megrázott, míg töri órákon kevésbé. Feltételezem azért, mert bár ha nem is léteztek azok a konkrét szereplők, akiről ebben a műben olvashatunk, mások átélték ugyan ezeket a borzalmakat. Ráadásul a karakterek szerethetőek is voltak, és így csak még jobban aggódtam értük. Sajnáltam őket. És csodáltam is. Mindaz a kitartás, ami sokakban benne volt (főképp Linában) egyszerűen hihetetlen és lenyűgöző volt.

"Ne félj! Ne adj nekik semmit! Még a félelmedet sem, Lina!"

Ami a szereplők kapcsán még nagyon megragadott, hogy érezhetőek voltak bennük azok a változások, amiket a munkatábor okozott. Lehetett érzékelni, hogyan változtak, egyesekből hogy tűnt el az erő, a kitartás, míg mások csak erősebbek lettek. Függetlenül attól, melyik karakter hogyan viselkedett, mindegyikükért fájt a szívem. Mert ilyen dolgokat senkinek nem szabadott volna átélnie. Pláne nem ártatlan embereknek. Felnőtteknek. Gyerekeknek. Az egyik legszívszorítóbb jelenet volt, mikor az az újszülött, akit születése után azonnal feldobtak a vagonra édesanyjával együtt, meghalt. Ez volt talán a legsokkolóbb az egészben. Nem válogattak. És az a gyerek lehetőséget sem kapott az életre, születése pillanatában már halálra is volt ítélve.

Igazság szerint még sokáig ragozhatnám, hogy mennyire megérintett, de úgyis csak ugyan azt ismételgetném újra és újra. Azt hiszem ez pontosan az a regény, amit kötelező olvasmánnyá kéne tenni. Szívem szerint elolvastatnám mindenkivel, mert bármennyire is fáj, ezt a regényt át kell élni legalább egyszer. Először nem gondoltam volna, hogy ennyire imádni fogom a történelmi háttér miatt, de mégis így alakult. Aki eddig gondolkodott azon, hogy elolvassa e, tegye meg, mert megéri. Nagyon is.

Szerző: Ruta Sepetys

Cím: Árnyalatnyi remény (Between Shades of Gray)

Megjelenés: 2012 (2011)

Oldalak száma: 352

Kiadó: Maxim

Borító: Az egyik kedvenc borítóm

Ami tetszett: Minden!

Ami nem tetszett: --

Kedvenc szereplő: Nehét kiemelni egyet, és nem is ez volt a lényeg

Legkevésbé kedvelt szereplő: Lehetne írni elég sok személyt, csakhogy, mint ahogy az előbb is írtam, itt most nem ez a lényeg

Kedvenc idézet: "Az óceán fenekéről próbáltuk elérni az eget. Rájöttem, ha felemeljük egymást, talán kicsit közelebb érünk hozzá."

Read More