Aki ismer, és/vagy olvassa a blogot, az tudhatja, teljes szívemből imádom Colleen Hoovert. Lassan eljutok addig, hogy elmondhatom, mindegyik könyvét olvastam (a magyarul megjelenteket, aztán azt is, ami még várat magára). Mindegyik regénye számos érzelmet vált ki belőlem, mindegyikben ott van a boldogság, a remény, a reménytelenség, a szerelem, a küzdeni akarás, a bukás, a felépülés, és mindezek mellett még képes megnevettetni. Nem érhet véget egyetlen CoHo mű sem úgy, hogy nem sírtam volna el magam, lehetőleg többször is. Jelenleg úgy áll a dolog, hogy a
Maybe Someday lett a kedvencem, hiszen még azt a szereplőt sem tudtam megutálni, aki ellen szurkolni kellene, hogy hát mégis a két főszereplő jöjjön össze. És ha ehhez hozzáadjuk, hogy saját zenéje is van, amik szintén zseniálisak, tökéletes alkotást kapunk.
A történések kezdetén megismerjük Sydneyt, akinek szuper élete van: főiskolás, van egy csodálatos barátja, Hunter, és a szobatársa nem más, mint a legjobb barátja, Tori. A lány huszonkettedik születésnapján minden megváltozik, mikor rájön, Hunter megcsalja. Hamarosan rejtélyes szomszédjánál köt ki, akinek gitározásának már korábban sem tudott ellenállni. Elkezdenek együtt dolgozni, Sydney dalszövegeket ír, kifejezik mindazt, ami bennük dúl, ugyanis hamar olyan érzelmek alakulnak ki bennük, amiknek nem engedhetnek teret.
"… people don’t get to choose who they fall in love with. They only get to choose who they stay in love with."
