Rachel Van Dyken: Egyetlen méreg

Mindenki, aki kicsit is többet olvas, tudja, hogy egyre inkább lehetetlen küldetésnek számít egy részes könyveket találni. Olyanokat, aminek nincsen folytatása, sem a szó szokványos értelmében, sem a másik főszereplő szemszögéből, sem akárhogyan máshogy. Úgy érzem, az írók úgy gondolják, ha a regényük bejött a közönségnek, gyorsan írni kell még egyet. Persze kivételek vannak, nem szeretnék túlságosan általánosítani, azonban úgy gondolom, amit leírtam igaz. Én magam szeretem a sorozatokat, ha az első része beszippant, alig várom a következőt. Kimondott kedvencem lett, mikor a második, harmadik kötetben az egyik mellékszereplő kerül előtérbe, így jobban megismerhetjük az illetőt. Gabe személyes kedvenc lett az Egyetlenben, alig vártam, hogy megismerhessem az ő történetét. Nos: koránt sem csupa fény és ragyogás.

Mikor megismertük Gabe-t, azonnal tudtuk, rejtélyes múltja van. Szinte rögtön felkeltette az érdeklődésem, alig vártam, hogy lelepleződjenek a titkok. Igazi rosszfiúként ismerjük meg: egyik lányt fogyasztja a másik után, tele van tetkókkal, és van egy sajátos stílusa. Ezzel szemben Saylor az igazi mintadiák, igazán tehetségesen zongorázik, ám játékából hiányzik a szenvedély. Ő és Gabe egy napon összefutnak (ismét szó szerint...), eleinte taszítják egymást, majd minden megváltozik. Saylor önkéntes munkát vállal egy intézetben, ahol azonnal felkelti figyelmét a Hercegnő. De ki is ő? És mit keres ott Gabe minden nap? A titkok sosem maradhatnak meg örökké, ha kiderülnek, mindent megváltoztathatnak. Megéri ez a kockázatot?

"A zene csak akkor zene, ha lemezteleníti az ember lelkét, ha a szíve vagy szétrobban tőle, vagy összetörik."

A történet kissé szokványos alappal indul, a főszereplők megint szó szerint egymásba futnak, mindkettejüknek komoly múltja van, mindkettejüknek komoly nehézségekkel kellett megküzdenie. Teljesen sablonos, igaz? Nos azért nem teljesen igaz. A zene már különlegessé tette számomra a könyvet, ugyanis nagyon fontos szerepe van az életemben. Nem játszok semmilyen hangszeren, nincs jó hangom, de a zene így is fontos részem. Megnyugtat, ha az kell, felpörget, kiszakít a mindennapokból, kikapcsol. Igazából bármire jó, nem is tudom mi lenne velem nélküle. Szóval, igen imádtam ezt a részét a sztorinak. Aztán ott van Gabe múltja, ami igazán szívszorító. Nagyon összetört, min kellett keresztülmennie neki, és a szerelmének, borzasztó, hogyha valakinek ezen (vagy hasonló dolgon) keresztül kell mennie. A szívem szakadt meg.

Senkinek nem újdonság, hogy simán elsírom magam egy könyvön, teljesen mindegy mennyire szomorú egy tízes skálán (vagy éppen boldog, mert a miatt is könnyeztem már:D), viszont azért az jelent valamit, hogy a könyv második felétől folyamatosan a sírás kerülgetett. Az egyetlen, ami visszatartott, hogy épp utaztam hazafelé, és a kocsiban nem értették volna a többiek, mi bajom van. Nem feltétlenül csak a rossz dolgokat sirattam, hanem a szépeket és jókat is. Az emberséget, az igazságokat, az egymásra találást, a kezdetet és a véget. Az Egyetlen egy fontos mondata volt, hogy "Néha oda, ahová Isten azt írta, Vég, azt igazából úgy érti, hogy Kezdet." Ez itt is érződött. Valami véget ért, de valami elkezdődött. Nem feltétlenül jobb, de legalább olyan jó, mint ami volt. És a szereplők megérdemelték ezt a Kezdetet.

"… az, hogy kívülről nem sírunk, még nem jelenti, hogy nem vagyunk kész roncsok belülről."

A karakterek esetében éreztem talán úgy egy kicsit, hogy lehetett volna még tökéletesíteni rajtuk. Nem azt mondom, hogy rosszak voltak, sőt! Viszont maradt egy aprócska hiányérzetem. Gabe-ből talán egy kicsit többet mutattam volna meg az elején a rossz fiús énjéből, és csak később kezdett volna nagyon megváltozni, ugyanakkor imádtam, hogy megváltozott. Hogy újra egyre inkább fel merte vállalni a régi énjét. Saylorból örültem volna egy kicsit többnek. Nem érzem úgy, hogy teljesen lehetőségünk lett volna megismerni őt, persze tudjuk, milyen nehézségeken ment keresztül a múltban, majd a jelenben is, mennyit változott ő is, de az ő esetében maradt leginkább hiányérzetem. Kiersten és Wes hozták a formájukat, Wes ismét rengetegszer megnevettetett, jók voltak a beszólásai Gabe felé. Továbbra is imádom őt.

Eme picike negatívum ellenére is imádtam a könyvet az elejétől a végéig, rengeteg érzelmet váltott ki belőlem, igazán megérintett, főleg a Hercegnő sorsa és élete. A regény stílusa az, ami a leginkább bejött, minden második sorát legyszívesebben kiidéztem volna, az írónő gyönyörűen tud bánni a szavakkal, csodás dolgokat fejez ki, igazságokat, amikből erőt meríthetünk. Nem kizárt, hogy egyszer majd újra fogom olvasni. Legfőkébb annak ajánlom, aki szereti a keserédes történeteket, és persze aki szerette az Egyetlent, legfőképp pedig Gabe-t.

Szerző: Rachel Van Dyken

Cím: Egyetlen méreg (Toxic)

Oldalak száma: 328

Megjelenés: 2015 (2014)

Kiadó: Athenaeum

Borító: Néha úgy érzem tetszik, néha meg utálom:D

Kedvenc szereplő: Gabe

Legkevésbé kedvelt szereplő: Gabe apja

Ami tetszett: A zene központi szerepe

Ami nem tetszett: Saylorból kaphattunk volna egy kicsit többet

Kedvenc idézet: "Mit gondolsz, milyen gyakran írjuk meg magunknak a saját végünket, mielőtt még befejeződne a történet? Milyen gyakran mondunk le saját magunkról, amikor az életünk csak akkor kezdődik el? Ha a dolgok bonyolódnak, mi azonnal meghátrálunk, és azt gondoljuk, hogy ez azt jelenti, rossz irányba haladunk, rosszat teszünk. De nem – ha kezd szorulni a hurok, az egy jel arra, hogy haladjunk tovább."

A recenziós példányért köszönet at Atheaeum kiadónak! :)